Nóri a táborban
Idén nyáron Veszprémben annyi gyermektábor volt, mint még soha. Az önkormányzat kérésére minden közművelődési intézmény – könyvtártól a múzeumig – gazdag programkínálattal várta a kicsiket, hogy a szülők, akiknek a karantén idején elfogyott a szabadságuk, biztonságban tudhassák csemetéiket. Én egy kortárs kiállításokat szervező intézményben dolgozom – a Diabetest „másodállásban” készítem évtizedek óta –, mi is meghirdettük alkotótáborunkat. A második turnusba alsó tagozatosokat vártunk, jelentkeztek is szép számmal, mindenki más-más iskolából, köztük Nóri.

Amikor kolléganőm a szülőktől kért információk között meglátta, hogy Nóri inzulinpumpát használó cukorbeteg kislány, azonnal szólt nekem, s ezzel nemcsak ő, többi kollégám is megnyugodott: ha baj lesz, majd én intézkedem.
Melyik lehet Nóri?
Az első reggelen később érkeztem, a gyerekek már körben állva, labdával játszottak mindenféle fifikás játékokat, én pedig megpróbáltam kitalálni, melyik közülük az én „páciensem”. Az a kis madárcsontú, vagy a duci? Az ijedt szemű, aki láthatóan szorong? A szemöldökét összehúzó, mérges tekintetű, aki attól fél, hogy bántani fogják? Végül észrevettem, hogy az egyik lány pólója alól vezeték kandikál ki. Szóval ő az!
Nóri magabiztos volt, komoly tekintetű, de amikor neki tetsző dolog történt, szeme, arca felragyogott őszinte mosolyától. Kicsit később odamentem hozzá, elmondtam ki vagyok, s azt, hogy napközben hol talál. Ha valami baj van, telefon anyunak, majd azonnal engem keressen! Nem keresett, mert nem volt baj.
Kakaós csiga?
Remélem, kezelőorvosa nem olvassa a cikket, mert nem éppen mintaértékű, hogy Nóri a többiekkel együtt jóízűen elfogyasztotta a tízóraira felszolgált kakaós csigát. Rá is kérdeztem suttogva, hogy mennyi a cukra, ő pedig önérzetesen vágta rá, hogy 6,3.
– Akkor nem mondtam semmit – mentegetőztem, ő pedig mosolyogva oktatott ki:
– Azért mertem megenni, mert alacsony volt előtte a cukrom.
Másnap délelőtt, a diabéteszesek számára szintén nem ideális tízórainak a felét ette meg. Ekkor már csak a tekintetünk találkozott, értettük egymást, s Nóri jelezte, hogy ennyi fért bele a szénhidrátkeretbe.
Innentől én visszavonultam, nem gyötörtem mindenféle indiszkrét kérdésekkel, mert láttam, hiába 10 éves, több mint 6 évnyi diabéteszes tapasztalata önfegyelemmel és tudással párosul. Azért nem misztifikálom, volt, amikor 10 fölé ment a cukra, az én szemöldököm kicsit összecsúszott, ő pedig megvonta a vállát:
– Szokott ilyen lenni!
Hullámzó vércukorszint
Nóri 3,5 évesen lett cukorbeteg, a szokásos forgatókönyv – sok ivás, fogyás – után. November 12-én diagnosztizálták, az öccse 23-án született. Ezt már Nóri édesanyja mesélte, amikor egyik délután találkoztunk. Hú, hát azokért a napokért, hetekért nem irigylem. Nem csodálom, hogy férjével pszichológushoz kellett fordulniuk. Most Nórinak keresnek segítséget: „Nem partner a kezelés során, a diabetológusunk tanácsolta, hogy próbálkozzunk pszichológusi segítséggel.”
Együttműködésére szükség lenne, mert két éve nagyon hullámzik a vércukorszintje. Van, hogy eléri a 20-at. Hipózni ritkábban, például pumpaátállításkor szokott.
Szenzort is használ, de időnként szünetet kell tartani, mert a bőre bepirosodik a ragasztótól. Pumpát elsős kora óta hord, addig a pennel édesanyja adta az inzulint, de a cukormérést régóta egyedül csinálja. A szénhidrátot is ügyesen számolja. Az iskolába az anyu által főzött ebédet viszi, az étteremben van egy mikró, abban melegíti ő is, cukorbeteg iskolatársa is. Otthon nincs külön főzés, az egész család a cukormenteset eszi.
A kakaós csigára visszatérve, édesanyja is megerősíti: Nóri eszik finomságokat, de a mennyiségre ügyel.
Mindig egészségesek között
Amit igazán el szeretnék mesélni Nóriról, az a természetesség, ahogy diabéteszéhez viszonyul. A negyedik délutánon már nem is tudta visszaidézni, hogyan mondta el a többieknek, hogy cukorbeteg. Minden gyerek más iskolából érkezett, hétfő reggel ismerkedtek meg egymással, s hétfő délben új barátnői már tudták, mi a helyzet. De egyetlen gesztust, megjegyzést nem vettem észre, hogy betegnek tekintették volna Nórit.
Ő sem tekinti betegnek magát, kedvezményt, külön odafigyelést nem kért, nem is kapott. A tábort vezető felnőttek nem győzték dicsérni, milyen aranyos, ügyes, talán ő volt az egyetlen, akire soha rá nem kellett szólni. Azt nem árultam el sem Nórinak, sem kollégáimnak, hogy fél szemem szinte mindig rajta volt, de mindig ugyanazt láttam: jól érzi magát, sokat nevet, ügyesen rajzol, szobrászkodik, amit csinál, teljes szívéből teszi.
– Mindig egészségesek között vagyok – mesélte Nóri. – Egyszer voltam cukrostáborban, de az szörnyű volt.
Kiderült, nem a cukrossága miatt, hanem azért, mert nála pár évvel idősebb barátnők mellé harmadiknak került egy szobába, s ennyi – érthető módon – elég is volt, hogy rosszul érezze magát.
A kontraszt
Nórinak az iskolában két jó barátnője van, legjobban rajzolni szeret – nem véletlenül jött épp ebbe a táborba –, és orvos szeretne lenni. Gondolom, ez utóbbi sem véletlen. Ha így folytatja a tanulást – négyesei, ötösei vannak –, lehet is orvos belőle. Abban is biztos vagyok, hogy szüleitől, családjától megkapja a támogatást. Végig látszott rajta, hogy biztonságban él, okosan nevelik, a hullámzó cukrok ellenére.
Miért mondom ezt? Ugyanebben a táborban volt egy gluténérzékeny kislány, neki én voltam a „dietetikusa”, így megtapasztaltam, hogyan lehet visszaélni egy betegséggel. Ebédidőben nem volt éhes, rajzolás közben enni kért, s ha valami nem a kedve szerint alakult, azonnal fájni kezdett a feje. A nagymama hozta-vitte minden nap, s egy alkalommal elmesélte, otthon is minden a kislány körül forog.
Nagy volt a kontraszt, Nóri javára. Remélem, jövőre is eljön a táborunkba, s ahogy kiskamaszból igazi tinédzserré válik, nem romlani, inkább javulni fog a helyzet: együttműködése a doktor nénivel, cukrának hullámzása. Kedves, vonzó egyénisége pedig megmarad.
Herth Viktória