Álmodni kell!
„Ábrándozás az élet megrontója” – írta Vörösmarty Mihály. Sok szülő idézi ezt a mondatot, amikor gyermekét álmodozáson kapja. A neten is azt olvastam, boldogtalanságunk oka, hogy nem a jelent élvezzük, hanem olyan dolgokról képzelgünk, amelyek soha nem történnek meg velünk. Nem értek egyet ezzel!
Nekem két fiam van. A nagyobbik, a zenész, egy időben – tinédzser korában – folyton arról ábrándozott, hogy imádott zenekara tagjai között áll és muzsikál a színpadon. Úgy emlékszem, három évig tartott ez a szakasz, s akkor ért véget, amikor egy színpadon muzsikált imádott zenekara tagjaival. Ma is köztük van, sóvár álma teljesült.
De nem csak a pályaválasztás terén lehet álmodozni. Ha tetszik az a lány a szomszéd utcából, ábrándozz róla nyugodtan, majd egy adott pillanatban szólítsd is meg, éppolyan nyugodtan. Közben pedig eszedbe ne jusson, hogy a diabéteszed miatt kisebbrendűségi érzésed legyen. Ha nem tetszel neki, annak nem a diabéteszed az oka.
Minden lányt megnyugtatok, messze távolban van már az az időszak, amikor tiltották a diabéteszes asszonyoknak a gyermekszülést, majd veszélyes vállalkozásnak tartották, de engedték. Ma már – alapos felkészülés, odafigyelés mellett − csodálatos gyermekek sokasága születik diabéteszes édesanyáktól. (Egy imádnivaló ikerpár édesanyjának tanácsait is olvashatjátok magazinunkban.)
Fiam történetéhez az is hozzátartozik, hogy amikor épp nem ábrándozott imádott zenekaráról, akkor gyakorolt. Enélkül nem teljesülhetett volna az álma. Munka nélkül nektek sem sikerülhet – de a diabétesz miatt igen!
Tudom, hogy a diabétesz önmagában is komoly „feladat”, viszont az általa megkövetelt életmód, fegyelmezettség az élet minden egyéb területén is javadra válik. (Nemrég találkoztam egy régi ismerősömmel, aki ránézésre 20 kilóval volt több, mint amikor utoljára láttam. A közelmúltban kérte kivizsgálását. Abban reménykedett, hogy megállapítják, cukorbeteg. Mert akkor biztosan le tudna fogyni! – mondta nekem. Hát… nem igazán értem, miért kell a diétához, kellő mozgáshoz ilyen drasztikus külső ráhatás. Nem belül kellene eldönteni, mit érünk önmagunknak?)
Mennyit érünk önmagunknak? Egy tábla csoki fontosabb, mint én? És most nem a távoli jövőben megjelenő szövődményekkel riogatlak (ezekről is olvashatsz lapunkban), hanem az önértékelésedre, a belső tartásodra gondolok. Arra a tartásra, amely a diabétesz méltó partnerévé tesz, sőt uralkodójává emel.
Herth Viktória
