Köszöntő
Kedves diabétesszel élő Gyerekek, Testvérek, Édesanyák, Édesapák, Nagymamák, Nagypapák, Keresztmamák, Keresztpapák, Rokonok, Barátok!
Ismét eltelt egy év, így itt az idő, hogy kezetekbe adjuk a Diabetes Junior legújabb számát, amelyet hagyományosan a Tudomány Kiadó készít, s juttat el a diabétesszel élő családokhoz.
Világszerte megemlékeznek a Diabétesz Világnapról, amelyet a diabétesszel élők a szakemberekkel karöltve minden év november 14-én rendeznek meg.
Miről híres november 14-e?
Ezen a napon született Sir Frederick Grant Banting, aki – az akkor még orvostanhallgató – Charles Herbert Besttel, John James Rickard Macleoddal, a torontói egyetem élettan tanszékének vezetőjével és James Bertram Collippal – aki az inzulin tisztítását végezte – előállította az emberi kezelésre alkalmas inzulint.
A Nemzetközi Diabétesz Szövetség kezdeményezésére 2007 óta ezen a napon kék fénnyel világítják meg a nevezetes épületeket, emlékműveket szerte a világon: Londonban a Big Bent, Sidney-ben az Operaházat, Magyarországon például a Szabadság-szobrot. A diabéteszt egy kék kör jelképezi, amely a cukorbetegséggel küzdő szervezetek és személyek világméretű közösségének szimbóluma. A kör valamennyi kultúrában az élet és egészség jelképe. A kék szín az égre utal, amely egyesíti a nemzeteket és egyben az ENSZ zászlajának színe is.
Mi történt január 11-én?
Ezen a napon adták be az első inzulininjekciót egy 14 éves fiúnak, Leonard Thompsonnak, ezáltal megmentve őt a biztos haláltól, ami ezt megelőzően minden diabétesszel diagnosztizált gyermekre várt.
Erre a sorsfordító eseményre emlékezve – dr. Szabó László, a szombathelyi Markusovszky Kórház gyermekosztályának főorvosa kezdeményezésére – mi itt Magyarországon, évente más-más városban megrendezzük a gyermekdiabétesz-napot is.
Számomra minden évben az a diabétesznap fénypontja, amikor gondozottaink bemutatkoznak egy általunk kevésbé ismert oldalukról, amikor verset, prózát mondanak, táncolnak, énekelnek, vagy sportbemutatót tartanak.
Különleges év ez számunkra, mert idén mi, a Semmelweis Egyetem I. számú (Bókay) Gyermekklinikájának dolgozói – a Szurikáta Alapítvány a Diabéteszes Gyermekekért szervezettel karöltve – nyertük el a rendezés jogát.
Nektek és családtagjaitoknak nagyon boldog új évet kívánok, és remélem, hogy a 2019-es év teljesíti vágyaitokat és sikerekben gazdag lesz!
A gyermekdiabetológiával foglalkozó szakemberek nevében:
Dr. Körner AnnaA Magyar Diabetes Társaság és a Magyar Gyermekorvosok Társasága Gyermekdiabetes Szekciójának elnöke
Elfogadni
Amikor kisebbik fiamnál kisiskoláskorában megállapították, hogy erősen rövidlátó, annak rendje-módja szerint engem is elért az édesanyák totális kétségbeesése. Ez csak fokozódott, amikor a következő évben háromszor kellett új szemüveget készíttetni, mert az előző gyengévé vált. Ha így folytatódik, megvakul!
Szemorvostól szemorvosig hurcoltam a fiamat. Mire eljutottunk a budapesti specialistához, már okosabb voltam, mert mindent elolvastam, mindenkit megkérdeztem. Így azzal kezdtem: Lehet, hogy nem a fiamnak kell szemész, inkább nekem pszichológus.
A doktornő vagy hat műszerrel megvizsgálta kisfiam szemét, s amikor elkészültek az eredmények, leült velem szemben. Elmondta, hogy nincs nagy baj, hogy mi várható a következő években, hogy a rövidlátás nem betegség, hanem állapot. (Ugye ismerős kifejezés?) Elmondta, hogy a rövidlátás evolúciós eredmény, már nincs szükségünk a horizont kémlelésére, az íróasztalt kell élesen látnunk.
Minden úgy történt, ahogy a doktornő akkor mondta: kiskamaszkoráig évente erősödött fiam szemüvege, majd megállt a folyamat. Most lézeres műtétre készülünk, s bár tucatnyi kontaktlencséje van itthon, fiam mégis szemüveget hord, mert így jobban tetszik önmagának. De a doktornő legnagyobb érdeme, hogy engem akkor, ott véglegesen megnyugtatott. Elmúlt a kétségbeesés, sőt a szorongás is. Elfogadtam!
Nem szeretném a rövidlátást összehasonlítani a diabétesszel. Csak azért meséltem el, hogy bizonyítsam, megértem a síró édesanyát, a kétségbeesett édesapát, a görcsösen aggódó nagymamát.
De a mosolygó kisgyerek mellett állok, a lezser kiskamasz mellett, akik magától értetődő természetességgel kezelik diabjukat. (Ez is tetszik, hogy a „mindent rövidítünk” divatja a diabéteszt is utolérte.) A nagyobb kamaszok mellett nem állok, értük – akik „összevesznek” diabéteszükkel, lesöprik magukról a szabályokat – én is aggódom, és várom azt a pillanatot, amikor végre felnőtté válnak, és újra elfogadják állapotukat.
A Diabetes Junior immár kilencedik alkalommal a gyerekeknek, kiskamaszoknak, a felnőttkor küszöbén billegő fiataloknak, az édesanyáknak, édesapáknak, testvéreknek, nagyszülőknek próbál segíteni. Elsősorban abban, hogy elfogadják, amit el kell fogadni.
Herth Viktóriafőszerkesztő
