A diabétesz és mi
Ha Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy ablakot…
Akik közvetlenül vagy családtagjuk által nem érintettek, azok közül is bizonyára többen hallottak már arról, mekkora sokkot jelent a szülőknek, amikor gyermeküknél 1-es típusú cukorbetegséget diagnosztizálnak. Egész életemre szóló tapasztalat marad számomra a bénultság és a kétségbeejtő tehetetlenség, amelyet a kórházból hazajövet éltem át az első hetekben. Szorongással gondoltam a fiam ingadozó vércukraiból adódó lehetséges helyzetekre. Azt boncolgattam magamban, hogy milyen jövő vár a gyerekemre, milyen életkilátásai lehetnek két-három, öt, tíz, húsz vagy akár negyven év múlva.
Bíztató remény a teljes életre
A hívő emberek azt mondják, ahol az Isten becsuk egy ajtót, ott kinyit egy ablakot. Nem emlékszem, hogy mikor és hogyan akadtam rá a MentaPRO Alapítványra, de mára bizonyos, hogy hihetetlenül sokat köszönhetek ennek a remek kis közösségnek. Havonta egyszer ott ülök a Bókay Gyermekklinika előadótermében, immáron három éve, és ez az elfogadó közeg segített abban, hogy gyermekem állapotának viszolygó elutasításától kezdve önmagam hibáztatásán át eljussak odáig, hogy józan megfontolással ma már a helyükön tudom kezelni a megváltozott életünkből adódó feladatokat és kihívásokat.
Sok jó példával találkoztam, amelyek megmutatták, hogyan lehet eredményesen menedzselni a diabéteszt, joggal hihetem tehát azt, hogy Balázsnak is megmaradt a bíztató reménye a teljes életre. Sok hasznos véleményt, személyes tapasztalatot hallok a technikai lehetőségekről, amelyek gyermekem számára is tágabb mozgásteret, komfortosabb életet ígérnek. Ma már el tudom hinni, hogy bármilyen váratlan helyzet megoldható, mert képesek vagyunk rá. Megtartó ereje van egy ilyen közösségnek, és nagyon szeretném, hogy idővel Balázs is hasonló támaszra leljen.
A sport emeli az életminőséget
Emlékszem, a kórház utáni első ambuláns kontroll alkalmával a folyosón ráakadtam a Sportos Cukorbetegekért Egyesület plakátjára, és elhatároztam, előbb vagy utóbb rábírom a gyereket, hogy kapcsolatba lépjen a csoporttal.
Balázs sosem sportolt. Az iskolában elérhető foglalkozások nem voltak szimpatikusak számára. Kicsi korától úszni szeretett volna, de nem tudtuk beilleszteni a mindennapok menetébe, hogy rendszeresen elkísérjük, így aztán elmaradt a dolog. Pedig a mozgás, a sport köztudottan emeli az életminőséget, egészséges embernél és krónikus betegnél egyaránt, és persze legalább ilyen jelentőséggel bírhat a szemléletformálás is.
Időnként óvatosan pedzegettem, hogy esetleg részt vehetne az egyesület egyik-másik rendezvényén, de mindig egyértelműen elutasító választ kaptam. Semmit nem tudok a fiam gondolatairól a diabéteszével kapcsolatban. Mér, szúr, szénhidrátokat számol, ahogy kell, de nem keresi a kapcsolatot a korabeli sorstársakkal. Mint afféle kamasz, inkább belesimulna a baráti köre „egészséges közegébe”, azt hiszem.
Happy end?
Az élet úgy hozta, hogy közösségi pontok reményében a középiskolás osztálytársai részt vettek november 11-én az SCE egész napos csepeli rendezvényén, amelyre a Diabétesz Világnap alkalmából került sor. Mivel dupla pontot szerettek volna elszámolni, hogy meglegyen a szükséges létszám, Balázsnak is jelen kellett lennie.
A 13 fiatal közül kettővel alkalmam nyílt pár perc erejéig beszélgetni a programokról, a számukra addig ismeretlen betegségről. Őszintén megdöbbentek, amikor szembesültek azzal, hogy Balázs és sorstársai a mesterségesen bevitt inzulin nélkül pár napnál tovább nem maradnának életben. Szóba került a sport jótékony hatása is, és egyikük, Misi elmondta, hogy ő rendszeresen úszik.
„Mi volt a fiatalok benyomása a diabos napról?” – kérdeztem fiamat este, otthon. „Mindenki dög unalmasnak találta” – válaszolta nyeglén. A következő hét valamelyik napján azonban bejelentette, hogy Misivel szombaton úszni mennének. A negyedik közös hétvégi program után Balázs megkérdezte tőlem, hogy kaphat-e januárban uszodabérletet, mert egyedül is eljárna, hetente akár több alkalommal. A válasz egyértelmű: megvesszük!
Vesztróczy Éva