Könyvespolcomon keresgélve-kutatgatva kezembe akadnak gyermekkorom és ifjúságom kedvenc könyvei. Nem tudom megállni, hogy bele ne lapozzak, s egyszer csak azt veszem észre, belefogtam olvasásukba. Ismét megelevenedik Nyilas Misi és „nemecsekernő” története, az Egri csillagokban Vica és Gergő szerelme, a Szeptember végén Szendrei Júliájának szépsége. A kötetek formája, a tipográfia, az illusztrációk régi ismerőseim. A történet is ugyanaz, de újraolvasásukkor mégis más és más érzések bújnak elő, új gondolataim támadnak, a bennük lévő értékek rendje és nagysága megváltozik. Az életkorral nem újraíródik, hanem átnemesül az író mondanivalója. Amikor olvasásukat befejezem, azzal a jó érzéssel teszem le a könyvet, hogy újat kaptam tőle, megint tanultam belőle, több lettem általa.

A cukorbetegség régre visszanyúló története bővelkedik fordulatokban, naiv vagy megalapozott megismerésekben, sikerekben, kudarcokban, példaképekben vagy kerülendőkben. Ezért is szívesen kalandozok ezen a területen, mert mindig ráakadok valamely számomra eddig hiányzó láncszem, esemény fontos szerepére, amely a történések miértjére ad választ.

Gyertek velem ezen a hosszú, kanyargós, dimbes-dombos, akadályoktól sem mentes útra, amely elvezet a máig.

Tudod-e?

Először Georg Ludwig Zuelzer berlini kutató 1906-ban egy, majd 1907-ben négy reménytelennek tűnő betegét kezelte hasnyálmirigy-kivonattal (acomatol), amely drámaian csökkentette a vizeletben ürülő cukor, aceton és acetecetsav mennyiségét. A kezelést követő toxikusnak vélt tünetek (láz, hányás, görcsök), az alapanyag (állati hasnyálmirigy) beszerzésének nehézségei, a hiányos technikai feltételek (laboratóriumi háttér), a Schering, majd a Hoffmann-La Roche gyógyszergyárakkal kötött megállapodás meghiúsulása miatt kutatásait 1914-ben befejezte.

A siker kapujában állt a francia Eugen Gley (1905) és a román Paulesco (1911) is. Előbbi nem folytatta vizsgálatait, mert fontosabb (?!) elfoglaltsága akadt, utóbbi pedig eredményeit kevéssé hozzáférhető francia nyelvű folyóiratban tette közzé.

Frederick Grant Banting és Charles Herbert Best 1921. május 16-án kezdte meg a kísérleteket Torontóban John James Richard MacLeod élettani intézetében. Már 6 hónap múlva, éppen 30. születésnapján (november 14-én) jelentette be Banting, hogy a hasnyálmirigyétől megfosztott kutya (Marjorie) diabéteszes tüneteit marhahasnyálmirigy-kivonattal sikeresen kezelte.

A gyors eredményhez hozzájárult Best módszere, aki a vércukorméréshez addig szükséges 25 ml vérmennyiséget 0,2 ml-re csökkentette, ezáltal lehetővé vált a folyamatos vércukorellenőrzés.

November 14-én a „Diabétesz Világnap”-ot ünnepeljük, amelynek jelképe a világoskék karika. Ezen a napon a nagyvárosok jelentősebb épületeiket kék fénnyel világítják meg.

1922. január 11-én elsőként Leonard Thompson, a súlyosan ketoacidotikus 14 éves fiú kapta meg a „Banting–Best-féle szérumot”, amely kimentette őt a válságos állapotból. (A kórlapon „McLeod-serum” van feltüntetve, amelyet sértődötten vett tudomásul Banting, hiszen MacLeod tevőlegesen nem vett részt a kísérletekben).

Az extraktum beadása előtt Banting és Best saját magukon bőrpróbával bizonyosodtak meg a kivonat veszélytelenségéről.

A bonyolult tisztítási folyamat megoldása a vegyész James Bertram Collip nevéhez fűződik.

Furcsa módon a Nobel-díj bizottság Bantingnak és MacLeodnak ítélte oda a díjat 1923-ban. A díjazottak saját akaratukból Besttel, illetve Collippal osztották meg a jutalmat, de sem Best, sem Collip nem szerepel a Nobel-díjasok listáján.

1938-ban Banting repülőorvostani érdeklődése került előtérbe, és a Royal Canadian Air Force tagjaként kapitányi rangot szerzett. 1941-ben Kanadából Londonba tartva a Lockhead L-14 típusú repülőgép lezuhant, és Banting életét vesztette.

Az Amerikai Diabetes Társaság legmagasabb kitüntetését, a Banting-emlékérmet először Elliott Proctor Joslin kapta meg 1941-ben.

1922-ben az Ely Lilly gyár Indianapolisban megkezdte az „isletin” (angol islet=szigetecske) ipari előállítását. MacLeod ajánlotta, hogy a Jean de Meyer által javasolt „insulin” (latin insula=sziget) elnevezést használják.

Magyarországon 1923-ban már megkezdték az cukorbetegség inzulinkezelését.

Hazánkban az első inzulinkezelésekről az I. sz. Belklinika professzora, Bálint Rezső számolt be (Orvosképzés, 1924): „16 betegen próbálhattam ki annak hatását. Ennek lehetőségét annak köszönhetem, hogy egyrészt Jendrassik Aladár vegyészmérnök úr, aki a közelmúltban Amerikában többek közt az insulingyártást is tanulmányozta, több ezer egység insulint hozott magával, melyet kipróbálásra nekem adott át, amiért is neki e helyen is hálás köszönetemet fejezem ki; másrészt a klinikánk egyik amerikai kurzistája Amerikába visszatérvén, hálája jeléül szintén küldött 2000 egység insulint. Egyik kis 3 éves betegünk, egy gyönyörű szép kis leányka az insulin adagolása alatt igen szépen összeszedte magát; amint azonban az insulint kihagytuk, rögtön rosszabbodott állapota, sőt a coma veszélye fenyegette. Az első cukorbeteg gyermek kezelése – akinek a nevét homály fedi –,Bálint doktor nevéhez fűződik.

Berger Gizella a „Gyermekkori diabetesről” elsőként a Bródy Zsigmond és Adél Gyermekkórházban 11 cukorbeteg gyermek kezelésével szerzett tapasztalatai alapján számolt be (Gyógyászat, 1926): „1. eset: K. Zsuzsi négyéves leányka. Első ízben 1923. november 8-án vétetett fel, amikor vegyes diéta mellett a kiválasztott cukor napi mennyisége 130 gr volt és a vizelet nagymennyiségű acetont és acetecetsavat tartalmazott. A vércukor tartalma 0,25%. A gyermek mindazonáltal friss és jókedvű volt. Diétával a glukosuria nem volt megszüntethető, bár a cukormennyiség napi 30-40 gr-ra szállt le. A két hétig tartó zabkúra sem volt eredményes. Insulinpraeparatumok beszerzése ebben az időben még nehézséggel járt és így csak kísérletképpen kapott 5-10 egységet. Ilyen alkalmakkor a cukor eltűnt a vizeletből. A gyermek állapota szemünk előtt stationer volt és nem rosszabbodott. (Megjegyzem, hogy Barta Lajos ezen az osztályon gyakornokoskodott, és itt kaphatott indíttatást a cukorbetegség iránti fokozott érdeklődésre).

Issekutz Béla kísérleteihez eleinte saját maga által előállított inzulint használt, majd az „Insulin Chinoin”-t, amely egyenrangú minőségű volt az angol és amerikai készítményekkel (Orvosi Hetilap, 1924).

Hetényi Géza 1923 novemberétől 16 beteget kezelt a Korányi-klinikán. A Richter-féle inzulin hatásossága nem különbözött a külföldiekétől (Orvosi Hetilap, 1924).

A Richter gyógyszergyár 1926-tól, a Chinoin 1928-tól már ipari méretekben állította elő az inzulint. A gyárak termékei nagy szerepet játszottak a közép-európai államok inzulinéhségének kielégítésében.

1960-ban Magyarországon az inzulingyártás megszűnt.

Az inzulinnal kezelt cukorbetegek számának szaporodásával szükségessé vált a gondozóhálózat kiépítése és a kötelező bejelentés. Az első felnőttcukorbeteg-gondozó 1936-ban az Újpesti Károlyi Sándor Közkórházban Horn Zoltán vezetésével nyílt meg.

1956-ban Barta Lajos megírta az alapműnek számító „Diabetes mellitus a csecsemő- és gyermekkorban” című kézikönyvét, s lerakta a gyermekdiabétesz-gondozás alapjait. 1966-ban elsőként megszervezte a cukorbeteg gyermekek nyári táborozását. 1982-ben megalapította a Magyar Gyermekgyógyász Társaság Gyermekdiabetes Szekcióját.

A szombathelyi gyermekosztályon 1960 óta szervezett diabéteszgondozó működik.

A Magyar Gyermekdiabetes Epidemiológiai Munkacsoport – amelynek székhelye a Pécsi Gyermekklinika – 1978 óta vezeti a gyermekdiabétesz-nyilvántartást, és évenként értékeli a változásokat.

Megalakultak a diabéteszes gyermekeket segítő és támogató alapítványok és egyesületek, elsőként Győrben, majd Szegeden és a Budai Gyermekkórházban.

Cukorbeteg gyermek első sikeres kezelésének 75. évfordulóján, 1997. január 11-én Szombathelyen rendeztünk ünnepséget.

2006. január 11-én a Budapesti I. számú Gyermekklinika rendezésében a városmajori Barabás villában tartottuk meg az I. Gyermekdiabétesz Napot hagyományteremtő célzattal. Azóta Győr, Székesfehérvár, Gyula, Szeged, Szekszárd és Miskolc látta vendégül a diabétesszel élő gyermekeket. A rendezvény célja a cukorbeteg gyermekek és családjuk, sorstársaik és a szakellátás szereplői közötti kapcsolat megerősítése, a tapasztalatok kicserélése, az ismeretek átadása és megújítása, az adódó gondok közös megoldására való törekvés; felhívni a figyelmet, hogy a cukorbeteg gyermekek ellátásában a társadalom minden rétegének van feladata.

Ma, 2015. január 17-én, a X. Gyermekdiabétesz Napon a Veszprémi Gyermekdiabétesz Gondozó lát vendégül bennünket. Biztos vagyok benne, hogy mindenki számára hasznos napunk lesz, és jól érezzük magunkat.

Hol lesz a következő? Nem tudom. Itt ma kiderül.

Dr. Szabó László