Székesfehérvári élménybeszámoló

Egy kis nyár a télben

Gondoltunk egy merészet, és negyedszer is nekivágtunk a horvát tengerpart meghódításának…

Húsz diabéteszes gyermekkel és a team tagjaival augusztus 24-én indultunk. A gyerekek 13–16 év közöttiek voltak, tíz fiú, tíz lány, közülük tizenhatan viseltek pumpát. Míg az előző években a pumpás gyerekek fele penre cserélte pumpáját erre a hétre, addig most mindenki ragaszkodott hozzá. A „vizes fázisban” (búvárkodás, polip- és tengericsillag-vadászat) jól tűrték az egy-két órai pumpanélküliséget, mi felnőttek is sokat tanultunk ebből! Örvendve vettük tudomásul a gyerekek önállóságát, és újra meggyőződtünk a pumpa számtalan előnyéről: flexibilis életmód lehetősége, a szabadság érzése ilyen „nyári” körülmények között (fürdés, kirándulás, fagyizás, esti programok, kamasz-szerelem).

Megérkezni sem volt könnyű

Hosszas keresgélés (idén új nyaralóhelyre – Crikvenica – szavaztunk) és az előkészületek után izgatottan elindultunk. Az indulás reggelén sok gyermek és még több csomag. Ma sem hisszük, hogy befért a buszba minden! A békatalpaktól a több hektoliter ásványvízig ott minden volt. „Pilótánk”, amikor magához tért az első döbbenettől, megkezdte a végeláthatatlan csomagtömeg bepakolását a fiúk segítségével.

Az indulás előtti hetekben szorgalmasan bújtuk az internetet, így nagy kíváncsisággal vártuk az előttünk álló hét időjárását, hiszen az előrejelzések nem sok jóval kecsegtettek. Felhős időben indultunk, és a határ átlépése után az eső is megérkezett. Végig zuhogó esőben utaztunk, s nagy meglepetésünkre majdnem az esőkabátok is előkerültek, mivel a buszunk beázott. Nem kicsit, nagyon. Amivel csak lehetett, próbáltuk a víz útját elzárni, a busz függönye, takarók megfeleltek a célnak. Első probléma kipipálva! Megérkezésünk tiszteletére kisütött a nap.

A szállás elfoglalása is némi akadályba ütközött. A recepción ragaszkodtak volna a pontos szobabeosztáshoz, ki kivel melyik szobában fog aludni. Nem volt fáklyás menet az elkövetkező másfél óra. Nagy kavalkád, sok recepciós-csere, leizzadt homlokok, de végül mi győztünk. Kaptunk egy marék kulcsot, csak menjünk már.

Vihar és hegymászás

Hát, a szállás hagyott némi kívánnivalót maga után, sebaj, a tenger, a kaja majd kárpótol mindenért. Tévedtünk. A kaja is hagyott némi kívánnivalót. Rengeteg ember, kevés asztal, alig tudtuk szemmel tartani a gyerkőcöket, de azért megoldottuk. Minden felnőttnek jutott 3 gyermek, így figyelemmel kísérhettük önálló bólus-döntésüket, csak ha nagyon kellet, akkor szóltunk közbe. Természetesen vacsora után rohantunk a tengerpartra.

Erre nem számítottunk, a hegymászó felszereléseinket itthon hagytuk. Komoly testedzés volt a part megközelítése, hegynek lefelé, még elmegy, na de visszajutni, az volt ám a feladat!

Még szerencse, hogy a gyerekeket csak és kizárólag a jó társaság érdekelte. Szórakozásban nem volt hiány, este 10-ig csakis erről szólt az élet: parton, szálláson, étteremben. Az épületben rajtunk kívül csak 2-3 idegen család tartózkodott. Itt is köszönjük a türelmüket! Menetrendszerűen minden éjjel megérkezett a beígért vihar, villámlással, mennydörgéssel, aztán nappal előbb vagy utóbb, sajnos többször utóbb, a nap is kisütött. Fürödtünk, kirándultunk, sétáltunk rengeteget. Ünnepeltünk születésnapot, névnapot, játszottunk „gyilkososat”, szóval mindent egybevéve remekül szórakoztunk.

A legnagyobb öröm, hogy a vércukrokkal nagyobb probléma nem volt, a kicsiket meg uraltuk. Szerencsére a hét második felére megérkezett a hamisítatlan nyár is.

Nosztalgiáztunk

Két nap átruccantunk Njivicébe, a gyönyörű partszakaszra, ahol korábban jártunk. Itt a legjobb a pizza, a paszta, a csevapcsicsa és a maradiaknak a rántott hús. Ezt már az előző évekből tudtuk. No, meg az a rengeteg „bigyót” kínáló, zsebpénzt apasztó dalmát árus!

Volt részünk vízi aerobikban, a szó szoros értelmében, hiszen ifjoncaink is beálltak az animátorok közé és vezényelték a gyakorlatokat. Azt hiszem, minden szerénység nélkül állíthatom, hogy nekik is részük volt a tömeg megmozgatásában! Végre jókat ettünk, mivel az ebédet ezen a két napon gyönyörű tengerparti étteremben oldottuk meg. Mindenki azt rendelhetett, amit kívánt, úgyhogy tele pocakkal kelhettünk fel az asztaloktól. Meglátogattuk előző szálláshelyünk városkájában, Omisájlban a kilátót, jó érzés volt újra látni az ismerős tájat, még az olajfinomító sem volt olyan szörnyű, mint emlékeinkben.

Aztán elérkezett az utolsó este. Minden megpróbáltatás ellenére fájó szívvel búcsúztunk Crikvenicától, a tengertől. Még buliztunk egy jót, a lányok harsány csasztuskával, a fiúk „lájtos csippendél” produkcióval búcsúztak tőlünk, kérve: jövőre, együtt, lehetőleg nem ugyanitt, de ugyanígy!

Lassan elkövetkezett az „alvás” ideje, pakolás és indulás haza. Itthon mindenki nagy szeretettel ölelte meg szüleit és még nagyobb szeretettel búcsúzott a barátoktól. Ezért a látványért megérte a sok-sok munka, átvirrasztott éjszaka!

Kissné Cserhalmi Mártaóvodapedagógus
Cukorbeteg Gyermekeket Támogató Egyesület, Székesfehérvár