Sziasztok! 18 éves vagyok, 6 éve cukorbeteg. Ez megváltoztatott mindent az életemben.

Először összetörtem lelkileg, mert ez nem kis dolog. Az életembe is kerülhetett volna, ha nem vigyázok. Mikor bekerültem a kórházba, csak a negatív dolgokat vettem észre: minden reggel 6-kor kelni, nem ehetek akkor, amikor én szeretnék és nem annyit, amennyit szeretnék, napi 4-szer inzulinozni kell magam. Az első pillanattól kezdve magam kezeltem a dolgokat, senki nem segített, szinte teljesen egyedül mentem keresztül az első 2-3 héten.

Iszonyatosan rossz volt, nem kívánom senkinek. Gondolj bele, egyik napról a másikra megvonnak tőled mindent: csokit, cukrot, fehér kenyeret, cukros üdítőt. Eszméletlen nehéz volt hozzászokni, hogy mindennap 6-kor keljek, nyáron is, hétvégén is, mindig, és napi 6-szor egyek. Este kilenckor kellett utoljára ennem, ha fáradt voltam, ha nem, addig fent kellett maradnom, nem tehettem ellene semmit. Viszont én régebben 80 kg voltam, és a cukorbeteg életritmussal és étkezéssel sikerült lefogynom.

Ahogy kiengedtek a kórházból egy 2007. novemberi vasárnap, hétfőn mentem a suliba, és senki nem értette, miért utasítok el mindent, a gumicukrot, a chipset, a nyalókát. Elmagyaráztam nekik, miért van ez, de senki nem vette komolyan, mindenki csak szekált, hogy jaj, leesett a cukrod, felveszed, meg kaptam egy kiló cukrot karácsonyra. Csak később értették meg, amikor tényleg nem fogadtam el semmit. Nagyon szépen betartottam ezt az egészet, úgy hét hónapig. Azután átestem életem legrosszabb szakaszán, amikor jött, hogy „nem jössz el inni?”, „nem jössz pizzázni?”. És a legrosszabb: „nem eszünk egy sütit?” Amikor találkozol valakivel és megkérdezi, hogy van-e kedvem sütizni, és nekem azt kell válaszolnom, hogy bocsi, de nem ehetek, az a legrosszabb dolog. Elgondolkodtam, hogy nekem mennyi mindent nem szabad, s arra jutottam, hogy nem érdekel, nem fogom betartani. Elkezdtem inni, minden nap cukros dolgokat enni, amit 7 hónapig nem tettem meg. Fagyiztam, sütiztem, minden egyéb…

Egyszer arra keltem, hogy fáj a fejem. Aztán egyre rosszabbodott, mindennapos rutinnal görcsölt a lábam, meg miegymás, és mindez azért, mert nem tartom szinten a cukromat. Átvertem az orvost, anyát, mindenkit, de miért? Mert tiltva voltak a dolgok.

Idén márciusban felajánlottak egy lehetőséget, van egy „tamagocsi”-szerű gépezet, inzulinpumpa, ami egy kis műanyag csővel van a hasamhoz csatlakoztatva. Gondoltam, vágjunk bele, nem lehet rossz dolog, az élet lehetőségeit ki kell használni. Sajnos, csalódtam kicsit, mert ennek a szerkezetnek mindig rajtam kell lennie, szóval nem tudok cicanadrágot, vagy effélét felvenni, mert nagyon látszik. Jó, a haveri társaságom már megszokta, de idegenek közé nem szívesen megyek vele. Viszont így nem kell reggel 6-kor kelnem, nem kell megadott időben ennem, és azt eszem, amit szeretnék.

Egyébként érdekes, már nem annyira vonzanak az édességek. Nem azt mondom, hogy sosem eszek meg egy kakaós csigát vagy egy szelet csokit, de megvagyok nélkülük. Amíg nem szabadott, megőrültem értük, most meg, ha nincs – nincs, ha van – van.

Ezzel az egésszel azt akartam leírni, hogy az életben minden rossz dologban van valami jó. Lehet, hogy én ezt kaptam: életem végéig a cukorbetegséggel kell kínlódnom. De inkább, mint hogy vak legyek, vagy siket. Így legalább látom és hallom az élet szépségeit és élvezem az életet. Fogadd el, akármi rossz történik veled, keress benne pozitív dolgot, sokkal jobb kedved lesz! Tapasztaltam, tényleg így van. Ismerek egy srácot, aki ezt megtanította nekem. Ő tényleg élvezi az életet, akármi történik, mindig mindenben a jó dolgokat keresi. Próbáld ki, hidd el, sokkal jobb lesz az életed!

Hemző Anita