„Labdagép” és „beteg” narancs – Hogyan képeztek ki fiam diabéteszének menedzselésére?

Az alábbi történet egy Amerikában élő diabéteszes kisfiú édesanyjának blogjából származik. Azért tartom elmondásra érdemesnek, mert megmutatja, hogy bármely táján élünk a világnak, a diabéteszes gyermek és családja ugyanazokon a megpróbáltatásokon megy keresztül, amíg a diabétesz tényét el tudja fogadni…

A San Diegó-i Gyermekkórház előcsarnokában egy fantasztikus „labdagép” áll. Miután csomagjainkkal felszerelkezve megérkeztünk a kórházba, a kissé zavarban levő Garrett megállt, hogy szemügyre vegye a labdákat, amint le-fel gurulnak a gépben. Alig tudtam elhúzni onnan. Végül mégis sikerült bejelentkeznünk a recepción, és Garrett megkapta a karszalagot, amit minden betegre „rászerelnek” a kórházban. Elkalauzoltak a szobába, amely már elő volt készítve Garrett számára.

Megérkezett a nővér, aki vért vett Garrett-től, ez természetesen nem nyerte el a gyerek tetszését. Megpróbáltunk valamennyire berendezkedni; kipakoltunk néhány dolgot a csomagjainkból, és néhány szék tetszésünk szerinti áthelyezésével kicsit átrendeztük a szobát.

Kis idő elteltével bejött egy orvos a szobába. „Garrett vércukra 50 mmol/l felett van, 1-es típusú diabétesz.” Ekkor azonban mi már ezt éreztük a zsigereinkben. Nem hír volt számunkra, hanem végső bizonyosság, életre szóló ítélet.

Edukáció és tesztek

Az elkövetkező napokban gyakorlatilag bent éltünk a kórházban. Garrett bent maradt éjszakára, míg én és a férjem reggel jöttünk és este mentünk haza. Néha behoztuk a többi gyereket is, az ötéves Kyle-t és a hároméves Riley-t. Az esetek zömében azonban ők a nagyszülőkkel otthon maradtak, amíg mi az edukáción vettünk részt.

Megtanultuk, hogyan kell felszívni az inzulint a fecskendővel, beleértve a buborékok kipöckölését. Ezután narancsokon gyakoroltuk az injekciózást, a képzeletbeli folyadéknak a gyanútlan gyümölcsbe való bepréselésével. Meghallgattunk egy kiselőadást arról, hogyan működik a hasnyálmirigy, hogyan kell kiszámítani az inzulin dózisát, hogyan kell megszúrni az ujjat a lándzsával és hogyan kell meghatározni a vércukorszintet a glukométerrel. Minden nap végén egy tesztet kellett kitöltenünk annak felmérésére, hogy mennyit sikerült elsajátítanunk a hallottakból.

Ne tedd ezt velem

Az igazi megmérettetés az volt, amikor eljött az idő, hogy beadjam az első inzulininjekciót a saját fiamnak. Felszívtam az inzulint a fecskendőbe, miközben a szigorú nővér ott állt mellettem. Ezután elkezdtem közelíteni Garrett felé, aki azonnal keserves sírásba kezdett. „Kérlek, Mami, ne szúrj meg! Mami, kérlek! Ne csináld ezt velem! Nem akarom! Kééééééééééééééérlek!” Úgy éreztem, mintha a szívem könnyezni kezdene a mellkasomban. Könnyek lepték el a szememet, alig láttam. „Sajnálom, fiam. Meg kell tennem. Bátornak kell lenned, mert sok szúrást fogsz még kapni. És nekem is bátornak kell lennem.”

A szigorú nővér összeesküvő

A nővér nógatni kezdett. „Jól van, adja már be azt az injekciót!” Igazat szólva, dühöt éreztem a nővér iránt. Valóban türelmetlen volt, de valószínűleg nem szolgált rá arra az utálattal teli tekintetre, amivel ránéztem. Valójában a dühöm arra a szörnyű helyzetre irányult, amiből nem tudtunk elmenekülni. És be kell vallanom, kicsit Istenre is dühös voltam. Ott álltam a dühöngő áradat előtt, és azt kérdeztem: miért? Nemcsak kérdeztem, hogy miért, hanem a lelkem mélyén követeltem a választ. Csak lenne egy átkozott jó magyarázat. És én ezt a szegény nővért a családom elleni összeesküvés részének tekintettem.

A férjem és én általában a kórház büféjében ebédeltünk. Egy alkalommal az ebédnél találkoztunk egy másik házaspárral, akiknek a 7 éves lányát ugyancsak éppen akkor diagnosztizálták 1-es típusú diabétesszel. Ugyanazok voltak a félelmeink, a frusztrációnk és a haragunk. Gyorsan barátok lettünk. Telefonszámot cseréltünk, és megállapodtunk abban, hogy a jövőben tartani fogjuk a kapcsolatot.

Tényleg meg tudom tenni?

Amikor minden tesztet megcsináltunk, és Garrett anyagcseréje is egyensúlyba került, megkaptuk az engedélyt a hazamenetelre. Félni kezdtem. Mi van akkor, ha túl sok inzulint adok Garrettnek? Valóban képes leszek a szigorú napirendet tartani minden áldott nap? Lehet-e valamikor is újra normális az életünk?

A szigorú nővér odajött hozzánk az elbocsájtáskor. „Sajnálom, ha hirtelen voltam. Tapasztalataim alapján elkerülhetetlen néha kicsit keménynek lennem a szülőkkel. Nagy felelősség hárul most Önökre, és nekem meg kell győződnöm arról, hogy tudják, mit csinálnak”. Én is elnézést kértem. Sietve megöleltük egymást.

Varázslatos szórakozás

Aláírtam a papírokat, majd Garrett-tel megálltunk a „labdagép” előtt egy kis varázslatos szórakozás kedvéért. Hogy boldoguljunk az új, nehéz helyzettel, megtanultuk, hogy fel kell kutatnunk minden varázslatos szórakozási lehetőséget, amíg a diabétesz életünk normális részévé nem válik. Végül ez megtörtént. Garrett önállóan menedzselte a diabéteszt. Néha persze meg kellett szidnom, amikor – mint egy tipikus tinédzser – nassolt egy kicsit anélkül, hogy megmérte volna a vércukrát. De sikerült túlélnünk ezeket a dolgokat, és egyre erősebbek lettünk.

Kristyn Crow blogjából fordította
dr. Körner Anna