A cukorbetegség és Mi – Enyedi Nóra

dj1301-enyedi-sp18.JPG

Életem esszenciája

Sziasztok! Először is szeretnék bemutatkozni: nevem Enyedi Nóra, bár csak a Nórira hallgatok. Jelenleg az IT Services Hungary Kft.-nél dolgozom. Ez a terület elég messze esik a végzettségemtől (magyartanár), bár abban is dolgoztam 5 évig. 26 éve vagyok 1-es típusú cukorbeteg.

A betegségemet akkor diagnosztizálták, amikor elsős lettem általános iskolában. Iszonyatosan lefogytam, nagyon sokat ittam és jártam pisilni, az arcom beesett, szemem alatt sötét karikák jelentek meg. Gondolom, sokatok számára ezek ismerős tünetek. Úgy néztem ki, mint a saját kísértetem. Egy vérvizsgálat aztán fényt derített a dologra. Az is hamar kiderült, hogy a diabéteszem nem a könnyen kezelhető fajtából való.

Az is nehezíti a dolgokat, hogy emellett még pajzsmirigy-túlműködésem is van 2000 óta, ami nagyon belezavar a vércukorszint beállításába és a jó hemoglobin A1c érték elérésébe. Sokkal instabilabbá teszi a rendszert. Bár most már inzulinpumpát használok 2,5 éve, ami a legkorszerűbb technika, és sokkal jobb és könnyebb vele az élet, a diétát is betartom, sportolok is, de még így sem könnyű. Mindennapi küzdelem. Néha az az érzésem, mintha megvadult lovakat próbálnék kontroll alatt tartani, irányítani.

Természetemből és alkatomból adódóan szenvedélyesen szeretem a sportokat. Már általános iskola 7. osztályától kezdve benne voltam az iskolai kosárlabdacsapatban, később a gimiben pedig már egy NB II-es csapatban játszottam. Ez azt jelentette, hogy mindennap volt edzésünk. A sport része volt a mindennapjaimnak már akkor is.

Az igazi fordulópont azonban az volt az életemben, amikor 24 éves koromban elkezdtem mászni. Azóta ez a sport a szenvedélyem. Mindent megteszek azért, hogy jobb legyek. 9 év kemény munkája van abban, hogy eljutottam egy olyan szintre, amivel, maximalista lévén, már én is elégedett vagyok. Körülbelül 9-10 éve, amikor elkezdtem mászni, rájöttem, hogy ezt akarom csinálni, fejlődni. Akkor még egyszer sem tudtam felhúzni magam. Tériszonyom is volt egy kissé. Nem voltam tehetséges sem egyáltalán. Minden kis fejlődésért iszonyatosan meg kellett küzdenem.

Amikor kimentünk először sziklára, az tette véglegessé elkötelezettségemet a sport iránt. Kezdetben még az is nehézséget okozott, hogy egyáltalán feljussak a sziklához. Volt, hogy többször is meg kellett állni egy 30 perces felmenetnél, mert nem bírtam a tempót (ami nem volt erős). Aztán most itt vagyok. Rengeteg emlékkel és sok év küzdéssel a hátam mögött.

A mászásnak több változatát műveljük. A kedvencem a sportmászás, amikor csak rövid, ám nehéz (30 m-es) utakat mászunk, de leginkább a nagyfalazás (2–500 m-es utak, 2000 m fölött). Fantasztikus érzés, amikor reggel beszállsz egy hosszú útba, és egész nap mászol, lassan araszolva fölfelé a csúcsig. Ilyenkor érzem azt, hogy igazán élek. És ezek nem nagy szavak. A csúcson fotózkodás, csoki, majd jön az ereszkedés, ami majdnem olyan fárasztó tud lenni, mint maga a mászás. Egy-egy mászótúra olyan komplex élményt ad, hogy hihetetlen. Ott vagy a természetben, egész nap mozogsz, néha a határodon, feljutsz a csúcsra, gyönyörű kilátás, aztán este az evések, beszélgetések…

És a másik szerelmem: a futás. Sokáig a maraton, de még a félmaraton is elérhetetlen dolgoknak tűnt. Azért, mert azt gondoltam magamról, hogy nem vagyok rá képes. Körülbelül 5 évvel ezelőtt volt egy szánalmas kísérletem a félmaratoni táv teljesítésére (2007, Nike félmaraton). Egyrészt, felkészületlen voltam, 12 km volt a leghosszabb táv, amit egyben lefutottam a verseny előtt. Másrészt, egy kicsit stresszes is voltam, mivel másnap kezdtem egy új munkahelyen. Harmadrészt, nagyon gyorsan kezdtünk futni az elején. Ennek a 3 tényezőnek az lett az eredménye, hogy 13 km körül teljesen elfogytam. Muszáj volt megállnom pihenni, innentől kezdve pedig csak vánszorgás volt végig hipókkal tűzdelve. Akkor még nem voltam inzulinpumpás, napi 6-szor szúrtam magam. A végeredmény 2 óra 37 perc lett és olyan lábmerevedés, hogy 4 napig úgy járkáltam, mint akin végigment az orosz hadsereg (elnézést a hasonlatért). Olyan rossz élmény volt az egész, hogy sokáig nem is gondoltam rá, hogy megismételjem.

dj1301-enyedi-DSC_0069.JPG

Ahogy telt-múlt az idő, a bennem lakozó harcos (mert hogy lakik bennem egy) nem hagyott békén. Tavaly nyáron kezdtem el foglalkozni újra a félmaraton gondolatával. Szép fokozatosan elkezdtem növelni a távokat (8 km-ről 10-re, 12-re, aztán 14-re, majd 16-ra). Ekkor már világossá vált, hogy a félmaraton simán meglenne. Főleg, hogy ugye nem voltam jól, és még így is ment a 16 km.

November végén a barátaim hatására elhatároztam, hogy nagyobb fába vágom a fejszémet, kinéztem a március 25-ei maratont, amely pont Debrecenben volt. Három hónap versenyspecifikus felkészülést követően, heti 40–60 km közötti teljesített távokkal, néha önmagamat legyőzve, meghalva és újjászületve sikerült, hála a sok támogatásnak és bátorításnak, amit a barátaimtól kaptam.

Hihetetlenül katartikus élmény, amit még át kell élnem párszor. Ezek után tényleg hiszem és tudom, hogy bármi lehetséges, lehetetlen nem létezik, bármire képesek vagyunk, csak nagyon kell akarni. A maratont követően természetesen nem hagytam abba a futást, és azóta már több versenyen is indultam (Oxigén kupa versenysorozat 10 km, Bükki hegyi félmaraton, amit sajnos a felénél fel kellett adnom, és most ősszel a Spar Budapest Maratonon, ahol a 30 km-es távon futottam jó eredményt: 3.05).

A következő célom a Rotary Maraton márciusban, amire pont a héten neveztem be. Ősszel már elkezdtem a hosszúfutásos edzéseket, ami azt jelenti, hogy minden hétvégén futok egy 20 km fölöttit, ami egész 36 km-ig növekszik majd. Egy hetembe körülbelül 3-4 futóedzés fér bele, és 2 mászós. Szinte minden napra jut valami.

Nem mindig könnyű. Ha az lenne, valószínűleg nem is lenne olyan katartikus a „megcsináltam” érzése. Vannak nehéz pillanatok, amikor úgy érzem, inkább feladom, vagy most nem megyek ki futni, mert fáradt vagyok. Az sem könnyű, amikor sport közben megy le a vércukrom, ez mindenképp veszélyes és hátráltató is tud lenni. Vagy amikor a pajzsmirigy-túlműködés éppen a rossz fázisban van, és alaphelyzetben is magas a pulzusom. Utólag azonban mindig hálás vagyok magamnak, hogy mégis kimentem futni, legyőztem az aktuális nehézségeket.

Ebben az egészben az a jó, hogy amikor mászom vagy futok, nem vagyok annak a tudatában, hogy beteg vagyok, és szerintem mások sem gondolnak erre, amikor mászni vagy futni látnak. Arra azért kíváncsi vagyok, mire lennék képes egészségesen, de ez olyan kérdés, amire ebben az életben biztos nem fogok választ kapni. Rájöttem arra, hogy csak el kell hinnem magamról, hogy képes vagyok megcsinálni ezeket a dolgokat és kitartóan kell edzeni. Van, ami megéri a küzdést. Amikor ott állok egy hosszú út tetején, vagy amikor beérek a célba egy maratoni versenyen, olyankor pár percbe sűrítve kapom vissza mindazt az energiát, amit ezen célok elérésébe belefektettem.

Többször volt már flow élményem, mászás és futás közben is, és az is fantasztikus, amikor egy-egy megerőltető edzés közben elönt az endorfin. Amellett, hogy fizikailag rengeteget fejlődtem, ott vannak a lelki tényezők is: kitartás, hidegvér, küzdőszellem, problémamegoldás stb. Ezt mind a mászásnak és a futásnak köszönhetem. Fáj? Néha igen, és nehéz is, de ez jó, mert ettől fejlődik a lélek.

Enyedi Nóra

Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta, a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!