Beszélgetés dr. Niederland Tamással

Edukáció és bizalom

Tudják ki Törpapa? Világszerte mindenki rávágja, hogy a ’80-as évek ismert amerikai rajzfilmsorozatának, a belga Peyo által megalkotott Hupikék törpikéknek az egyik főszereplője. De e lap olvasói, a magyar diabetológiával foglalkozók számára egy másik név is beugrik: dr. Niederland Tamás győri főorvosé, aki törpének ugyan nem tekinthető, kedves nagypapának azonban igen. Saját unokája még nincs, de sok ezer gyerek – és már felnőtt – tekint rá biztonságot adó nagypapaként. Igen, a zseniális kezdeményezésre, a lassan 30 éve működő Törp programra gondolok. 1998-tól Győrújbaráton a saját gondozottaiknak szervezték meg, 2008-tól Szépalmán várják az ország teljes területéről a részt vevő családokat.

Törpök Szépalmán

– A piciket, a törpöket nem lehet elválasztani a szüleiktől, együtt kellett meghívnunk őket. Edukálni a szülőket kell, de ha közben az ölükben ül, körülöttük hangoskodik a gyerek, nem lehet tanulni. Ezért gondoskodunk róla, hogy a gyerekek biztonságban, a szülőktől külön élvezzék a hétvégét.

Van olyan édesanya, aki életében először Szépalmán szakadt el másfél órára a babájától. Micsoda bizalom kell ehhez! Ahogy ahhoz is, hogy elengedjék a már nagyobbacska cukorbeteg csemetéjüket síelni, vagy nyári életmódtáborba. Mert Győrben a Törp programnak előzménye is volt.

– Mai szemmel őrült vállalkozásnak tűnik, hogy 1984-ben, amikor még nem voltak Magyarországon vércukormérők (akkor kezdtem el diabetológiával foglalkozni), sítáborba vittük a gyerekeket. És a szülők elengedték őket velünk. Ott láttam, hogy segítenünk kell, oktatnunk kell! Ez a kezdeményezés terjedt ki később a teljes családokra, s ebből született a Törp hétvége.

Azt az évtizedek múlásával tapasztalhatták a szakemberek, hogy egyre fiatalabb korban jelenik meg a diabétesz. A ’80-as években „szenzáció” volt egy 6-8 éves gyerek cukorbetegsége, ma már „természetes” az egyévesé is. Feltettem a kérdést, hogy ennek vajon mi az oka, de megállapodtunk Niederland doktorral, ha tudná rá a választ, valószínűleg a Nobel-díjra várna éppen.

Díjakról és a tudományos munkáról

Ha már díj, öt éve megkapta a legnagyobb szakmai elismerést, a Barta Lajos-emlékérmet. Kapott már Pro Aegrotis díjat a Magyar Diabetes Társaság vezetőségétől, és több alkalommal Pannon Diabetes díjat is a csapatával. Ezek szerint a szakma elismeri az edukációs tevékenységet. Vajon ugyanolyan „rangú”, mint a tudományos tevékenység?

– Egy megyei kórházban más lehetőségek vannak, mint egy országos intézetben, nem az elméleti kutatásokra fókuszálunk, hanem gyakorlati eredményekről, különlegességekről számolunk be. Ha jól emlékszem, 43 első szerzős közleményem és idézhető absztraktom jelent meg és 100-nál több előadást tartottam. Most hétvégén is egy negyedszázada történt különlegességről számolok be: a 12-13 éves serdülőlány este még olvasott az ágyban, és amikor reggel felébredt, nem látott. Szürkehályogot diagnosztizált nála a szemész, végül kiderült, hogy cukorbetegség áll a háttérben, nem hosszú idő szövődményeként, hanem a diabétesz első jeleként. Ez azért különleges, mert a nemzetközi irodalomban található körülbelül 50 eset közül egy sem számol be olyan rapid progresszióról, mint ami ennél a lánynál történt. Kicsit ellentmond az eddig leírtaknak, de arra nagyon büszke vagyok, hogy 2007-ben pár hét különbséggel a világon másodikként közöltem a Journal of Neurotrauma hasábjain a súlyos koponyatraumán átesett gyermekeknél a hipofízishormon elválasztásában bekövetkező változásokat.

Csend, nyugalom, természet

Hagyjuk kicsit a munkát, beszéljünk a magánéletről. Családi örökségként kapta hivatását (húga is orvos, csak kicsit távolabb, New Yorkban), édesapja belgyógyász volt, 40 évig vezette a mosonmagyaróvári kórház belgyógyászatát. A napokban ünnepelte a 96-dik születésnapját.

– Szeretnék én is így megöregedni. Teljes szellemi frissességben él, napi szinten követi az orvosi szakirodalmat.

Niederland Tamás Győrben született, itt végezte a középiskolát és a győri kórházban dolgozik első munkanapja óta. A gyermekosztály ranglétráját itt járta végig. Ma nyugdíjasként rendel Győrben és január óta Mosonmagyaróváron.

Gyermekei nem követték a családi hagyományt, lánya középiskolai tanár, angol-történelem szakon, fia közgazdász. Mindketten Győrben élnek, így a Niederland család nem esett szét. Ahogy már szó volt róla, unokák egyelőre nincsenek, pedig nemcsak ő, tanítónő felesége is imádja a gyerekeket.

Telefonon beszélgettünk, közben a doktor úr már a horgászatra készült hétvégi házában. Másik szenvedélye a vadászat. Ebből látszik, hogy szereti a csendet, a nyugalmat és a természetet.

A tudomány fejlődése beláthatatlan

Sokfelé küzdenek az országban az egészségügyi szakemberhiánnyal. Győrben szerencsések, van orvosi utánpótlás, lesz, aki folytatja a több évtizedes hagyományokat. Viszont itt is kevés a szakdolgozó.

– Két kiváló kolléganőnk lassan nyugdíjba megy, nem látom az utánpótlás lehetőségét.

Ha valaki egész életében egy adott szakterületen dolgozott, ismeri annak minden erényét, nehézségét és reálisan gondol a jövőjére.

– Mérföldköveket élhettem át a diabetológiában. Amikor kezdtem, nem volt vércukormérő, hatalmas tűket, kifőzendő fecskendőket használtunk. A mérők biztonságot hoztak, a penek kényelmet és az otthonról való kimozdulás lehetőségét. Fejlődött az inzulinterápia, majd jött a pumpa, a szenzor, a szenzor vezérelte pumpa. Ez már a jelen. Az étkezés szabadságának kellene növekednie, bár ezen a téren is van fejlődés, például már vannak a szénhidrátszámolás nehézségét átvállaló appok. Hogy gyógyítható lesz-e valamikor a diabétesz, nem lehet megmondani, de a tudomány fejlődése beláthatatlan, félév alatt is történhet olyan változás, amire most nem is merünk gondolni.

Ne szorongva jöjjenek!

Az említett évtizedek során sok mindent lát, tapasztal a diabetológus. Megél sikereket, érik kudarcok. Niederland Tamás legnagyobb szakmai sikerének a Győrben dolgozó szakmai teamet tekinti.

– Önfeláldozó módon, példaértékűen végzik a munkájukat és mellette a programok szervezését, lebonyolítását. Minden munkatársamnak fontosak a gyermekek és a családok, értük dolgoznak. Persze kudarcaink is vannak. Drámaként élem meg, amikor megtudom, hogy egy volt gondozottunk 35-40 éves korában a diabétesz szövődményei miatt meghal. Sajnos van, akin nem lehet segíteni.

A gyermekorvosoknak a kicsikkel és szüleikkel egyaránt jó kapcsolatot kell kialakítaniuk. Hol az egyikkel könnyebb, hol a másikkal.

– Nem tudom szétválasztani, együtt jönnek hozzánk, együtt beszélgetek velük. Mindig az első találkozás a legnehezebb. Bent a kórházban, amikor a szülő szembesül azzal, hogy a gyermeke élete végéig tartó terhet kapott. Ezt a helyzetet 40 év alatt sem tudtam megszokni. És innen el kell indulni, felépíteni a kapcsolatot, a bizalmat, hogy a félelmet félretéve az élethez nélkülözhetetlen ismereteket megszerezze a szülő elméleti, gyakorlati és technikai téren egyaránt.

A bizalom a legfontosabb. Se a szülő, se a gyermek ne féljen, ne szorongva jöjjön. Ugyanakkor muszáj keménynek, időnként szigorúnak lenni. Ennek a bizalomnak a kiépülését segítik a táborok, a közösségi élmények.

Herth Viktória