Hivatás és tenni akarás

Közel 3 évtizedes pályafutásom alatt gyakran tették fel nekem azt a kérdést, hogy miért lettem orvos? A válasz mindig egyértelmű volt: a diabéteszem miatt választottam a gyermekorvosi pályát. Így a jövőm és a karrierem már 13 éves koromban megpecsételődött.

„Rendben van, kollegina. Aláírom az igazolását, de nem javaslom a tanulmányait. Bármikor rosszul lehet munka közben, és akkor ki fog majd magának segíteni? Talán a betege?” – kérdezte tőlem fásultan a doki az egyetemi beiratkozás után az orvosi alkalmassági vizsgálaton. Nem értettem őt, mert szerintem én már akkor is nagyon jól tudtam vigyázni magamra. Hiába tudtam, hogy a ’80-as és ’90-es évek kezelési lehetőségei mellett az egészségügyi munkakörökkel járó terheltség és az ügyeletek komoly kihívást jelentenek a cukorbetegek számára – de a szavait mégis bántónak és leértékelőnek éreztem. Idővel aztán megtanultam, hogy igenis lehet segítséget és tanácsot kérni a betegektől és a sorstársaktól is, sőt gyakran tőlük lehet a legtöbbet tanulni!

Hála az elmúlt évtizedek felgyorsult tudományos-technikai fejlődésének, a diabéteszesek anyagcserehelyzete sokkal stabilabbá vált, így ma már egyre több diabéteszes sorstársam választhat magának egészségügyi hivatást. Segít ebben a döntésben minket az a szupererőnk, hogy sokszor nagyobb empátiával, megbízhatósággal és segíteni vágyással rendelkezünk, mint a nem diabéteszes társaink. Motivál minket az a tudat, hogy már azzal is tudunk másokon segíteni, ha a saját tapasztalatainkat és a megszerzett tudásunkat megosztjuk velük. Szeretnénk továbbadni másoknak azt a törődést és gondoskodást, amelyet gyermekkorunkban a minket gondozó orvosoktól és szakdolgozóktól kaptunk. Nem ritkán a velünk kapcsolatban álló egészségügyi dolgozók voltak a példaképeink, akiknek a példaértékű, önzetlen és áldozatos munkája pozitív mintaként szolgál az egész életünkben. Időnként abban is bízunk, hogy a tanulmányaink során megszerzett tudást nem csak a pácienseink, hanem a saját javunkra is fordíthatjuk, és azt is tudjuk, hogy amiről tanulni fogunk, az minket nagyon fog érdekelni. Néha bizonyítási vágy is állhat a pályaválasztásunk háttérben, mert érezhetjük úgy, hogy nem mindig egyértelmű a másik számára az, hogy a diabéteszünk mellett is teljes értékű tagjai vagyunk a társadalomnak. Azt látom, hogy kezdetben szinte mindannyian, akik diabéteszesen egészségügyi pályára lépünk, cukorbetegeket szeretnénk gyógyítani, de ahogy a tanulmányaink és a munkánk során egyre több szakterületet ismerünk és szeretünk meg, ez gyakran megváltozik. Ezelőtt a döntés előtt azonban még sokszor álmodunk arról, hogy majd mi fogjuk felfedezni a diabétesz gyógymódját.

Aztán időközben rájövünk, hogy sok nehézséggel is szembesülnünk kell az egészségügyben végzett munka során, pl. ügyeletben a reggeli után először délután ötkor leülni enni, 70 beteget ellátni 4 óra alatt egy zsúfolt rendelésen vagy orvosként gyermeket nevelni – ezek még diabétesz nélkül is nehezen teljesíthető kihívások! Ahelyett, hogy ezen kihívások miatt a burnout-szindróma komolyabb jeleit fedeztem volna fel magamon, inkább ösztönösen ráéreztem, hogy egy jó célért, sorstársi közösségben végzett önkéntes munkával tudom leginkább csökkenteni az orvosi munka során jelentkező stresszt és megelőzni a kiégést. Számomra a diabétesztábor az a hely, ahol az együtt töltött néhány nap hatására minden megváltozik. Itt akkora hatással vagyunk egymásra, hogy meg tudjuk változtatni és jobbá tudjuk tenni a másik életét. Nem csak azoknak a táborozóknak az életét, akiknek segítünk, hanem a sajátunkét is, ahogy végigkísérjük őket ebben a változásban. Így a befektetett energia többszörösét kaphatjuk mi is vissza. Itt zárul be számomra a kör: a hivatásommal jótékonyan tudok hatni mások diabéteszére és maga a diabétesz is pozitívan befolyásolja az orvosi munkámat.

Ennek a mindenki számára hasznos és jótékony táborszervezői és vezetői feladatnak a megvalósításában nem vagyok egyedül, hiszen egy lelkes és összetartó edukátori csapat áll mellettem. A diabéteszem kapcsán megismert munkatársak, barátok és ismerősök, valamint az elért sikerek megerősítettek abban, hogy sokkal többet adott nekem a diabétesz, mint amennyit elvett az életemből. Ezért hiába is merülne fel bennem az a kérdés, hogy mennyiben alakult volna másként az életem, ha nem váltam volna én is érintetté. Azt gondolom, hogy jól van ez így – vagy legalábbis nem baj –, hogy mi ketten egymásra találtunk.

Dr. Nagy-Szakáll Zsuzsanna

Gyermekgyógyász és gyermekdiabetológus. 1994—2006 között a Budai Gyermekkórház Csecsemő- és Gyermekosztályán, valamint Diabetológia Szakrendelésén dolgozott. Jelenleg házi gyermekorvosként tevékenykedik. Kuratóriumi tagja a Juvenilis-Diab-Help Alapítványnak, a Szurikáta Alapítvány a Diabéteszes Gyermekekért orvos szakértője. Gyermekkora óta ő maga és Fruzsi lánya is 1-es típusú diabéteszesek.