Múlt, jelen, jövő

„Historia est magistra vitae”, magyarul „a történelem az élet tanítómestere”. Valamikor ezt illett beírnunk a történelemfüzetünk első odalára. (Bevallom, hogy én – renitens diák lévén – Kölcseyt idézve az írtam, hogy „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” Meglepő, de az öt töritanárom közül csak egy volt, aki rájött arra, hogy ez az én véleménynyilvánításom a tantárgyról…)

Kell-e ismernünk a múltat?

Van-e értelme megismerni a múltat? Nézzük ezt a diabétesz oldaláról. „Óhéber” dumának tartod és unod hallani, hogy régen sokkal rosszabb, sokkal nehezebb volt cukorbetegnek lenni. Ebben igazad van, de most mégis szánjunk néhány percet a „históriára”.

1922-ig a diagnózis egyet jelentett a halálos ítélettel. Az 1912-ben megjelent Bókay-féle gyermekgyógyászati tankönyvben olvashatjuk: „A gyermekkori diabetes mellitus általában rövid idő alatt, a súlyosabb tünetektől számítva 1-2 év alatt lezajlik… a kórjóslat teljesen rossz”. A kezelést illetően zablisztet javasol, de – mint írják – „a gyógyszeres kezeléstől eredményt nem remélhetünk”.

1922. január: az inzulin első alkalmazása

Banting, Best és a Majorie kutya történetét biztosan ismered, itt csak annyit említenék meg, hogy 100 év alatt az inzulinnal kapcsolatban 6 Nobel-díjat osztottak ki. Kirobbanó sikertörténet: nem kell belehalni a diabéteszes kómába! Sőt, az állandó kezelés mellett a kóma kivédhetővé vált. Számos helyen – így hazánkban is – megindul az inzulin gyártása. Közben el kell érni egy szemléletváltást is, hiszen ekkor még az orvosi egyetemeken azt tanítják, hogy „ne adjunk fecskendőt a betegek kezébe, mert azzal morfinistákat nevelhetünk”.

1936-ban megjelenik a hosszú hatású, úgynevezett NPH inzulin, így nem szükséges napi 4–5 inzulinadag.

Az 1960-as években egyre tisztább inzulinkészítmények kerülnek forgalomba, csökkentve ezzel az állati inzulin kiváltotta kóros reakciókat (inzulinallergia, lipodisztrófia).

1966-ban egyszerű, gyors vércukormérő csík kerül forgalomba (Dextrostix^®), amellyel egy csepp vérből 2 perc alatt meghatározható a vér cukorszintje. Majd később a csíkok leolvasására szerkesztenek készülékeket (Eyetone^®, Glucometer^®), s ezzel a mérés pontosabbá válik.

Az 1970-es években forgalomba kerülnek a műanyag, eldobható, majd holttér nélküli fecskendők, ezzel megszűnik a fecskendők, tűk otthoni sterilizálása, kifőzése.

Ugyanekkor az Ames cég Biostator^® néven forgalomba hozza a mesterséges béta-sejtet, amely folyamatos vérvétel mellett ellenőrizte a cukorszintet, és ennek megfelelően adott inzulint vagy cukoroldatot. A készüléket nagysága és kezelésének bonyolultsága miatt csak kórházi használatra szánták, de sok kórtani folyamat tisztázását segítette, elsősorban a ketoacidózis kezelésének optimalizálását.

Az első (még életveszélyes) pumpa

Az 1970-es évek második felében kezdetleges pumpák használatát kezdtük el. Hamar kiderült, hogy életveszélyesek, mert a bólusadagot a pumpa sebességének nagyobb fokozatra állításával lehetett beadni, de ha nem állították vissza, akkor halálos hipoglikémiát okozott.

1978-ban kidolgozzák a géntechnikával előállított, az emberi inzulinnak megfelelő szerkezetű inzulint. 1982-ben forgalomba is kerül a géntechnikával előállított ­inzulin.

Az 1980-as évek elejétől szemléletváltás történt a cukorbeteg-gondozásban; előtérbe került a betegek oktatása, az önmenedzselés megtanítása, az edukáció. Ezt nagyfokban segítette a könnyen kezelhető, egyre pontosabb – és egyre olcsóbb – vércukormérők megjelenése.

Hazánkban 1986-ben jelent meg a piacon a 77 Elektronika Kft. Dcont készüléke, amelyet azóta is évről évre fejlesztenek mind a mérési komfortot, mind a pontosságot tekintve.

1985-ben a dán Novo cég megalkotja az első pen típusú inzulinadagoló készülékét, a Novopent^®, amellyel egy 4–5 éves gyermek is be tudja adni magának a inzulint. De a pen fő előnye az volt, hogy jobban rá lehetett venni a betegeket a napi 4–5-szöri inzulinozásra, vagyis az intenzív konzervatív kezelési módra, az ICT-re.

Ez már közelmúltnak számít

1980-as évek végén új típusú pumpák jelentek meg, amelyekben a modern elektrotechnika lehetővé tette az igen precíz és rugalmasan változtatható bázisinzulin bevitelét, az étkezésekhez pedig ettől függetlenül lehet beadni a bólust.

Az 1990-es évek végétől kezdve szinte évente jelennek meg a módosított – úgynevezett analóg – inzulinok. A humán inzulinmolekula megváltoztatásával a hatásgörbét lehet befolyásolni: vagy gyorsabban hatnak – ezek a bólusinzuliok –, vagy éppen elhúzódó, egyenletes hatásúak – ezek a bázisinzulinok.

Az évszázad első évei óta új technika segíti a cukorbetegek ellátását, a normoglikémiára való törekvést: a folyamatos szöveti cukormérés (CGMS). A bőr alá behelyezett szenzor folyamatosan méri a sejtközötti állomány, a szövetnedv cukortartalmát. Ez hozzávetőlegesen azonos a vércukor értékével. Az így mért értéket megfelelő szoftverrel visszacsatolva a pumpára kezünkben lesz (van?) a mesterséges béta-sejt, vagyis a vércukor automatikus szabályozásának eszköze. De ez már nem történelem, hanem a jövő határa.

Jelenben a jövő

A kutatás és ebből eredően az ellátás fejlődése nem fejeződött be. Szinte évente hoznak forgalomba új inzulinfajtákat. A szenzor és a pumpa „összeházasításával” küszöbön áll a megbízható mesterséges béta-sejt.

Folynak kutatások a „biológiai, mesterséges béta-sejt” létrehozásával, amikor májsejteket (vagy más sejteket) vesznek rá a cukorfüggő inzulinelválasztásra. Vannak, akik a szervtranszplantációban és vannak, akik az őssejttechnikában látják a betegség végleges megoldását.

60 évvel ezelőtt 3 havonta megjelent a cukorbeteg gyermek az orvosnál, magával hozta az előző nap ürített vizeletét 3 frakcióban. Történt egy vérvétel, és egy orvosi vizsgálat után kapott arra vonatkozóan tanácsot, hogy mit tegyen (mit egyen) a következő 3 hónapban. A mai helyzetet ismered. Ugye, hogy van különbség!

Kell-e ismernünk a múltat? Van-e értelme megismerni a múltat? Szerintem kell ismerni és van értelme. Azért, hogy tudd értékelni a jelent és tudj reménykedni a jövőben!

Dr. Békefi Dezső