Fuss, Szuri, fuss! – nagykövetek
Így futni sokkal jobb

Tudtam, hogy a barátnőm diabéteszes, de a hétköznapi életében ez olyan „természetes” volt nekem, mint egy szemüvegest szemüvegben látni. Aztán jött a hír, hogy a gyermeke kórházba került.
Először csak barátként figyeltem, hogy nekik is, akiknek nem ismeretlen a vércukor(-mérés), a szénhidrát(-számolás) szó, milyen erőfeszítésükbe kerül átalakítani saját hétköznapjaikat, amelyek aztán majd iskolás hétköznapok lesznek a gyermekük számára. Tudtam már akkor is, hogy ebben a munkában ott van a Szurikáta Alapítvány, hogy az édesanya felvette velük a kapcsolatot, hogy megszervezte a képzéseket, a találkozókat, és nem csak egy telefonszámot és nevet adott át a pedagógusoknak. Csendes figyelőként láttam az alapítvány és a szülők összefogását, hogy a gyermekek – akár diabéteszes, akár egészséges – közösen tudják „természetesen” megélni mindennapjaikat akár otthon, akár az iskolában vagy bármilyen közösségben. Pedagógusként azt kell mondanom, hogy lelkesedésük, elszántságuk nem csak példaértékű, hanem igazi hiánypótló!
Egy nyár végi napon találkoztam a jótékonysági felhívással. Jótékony futó lettem, hiszen van egy dolog az életemben, amit nagyon szeretek: futni, mert futni jó. Szeretem, amikor a szabadban vagyok, amikor arra megyek, amerre akarok – viszem magamat a saját erőmből. A jótékonysági futásommal szerettem volna segíteni, hogy a gyermekek és családjaik megélhessék azt a szabadságot, amit én a futás által kapok, és mindannyian megtalálják azt az erőt, amellyel tudják vinni magukat!
Így futni más volt, sokkal jobb. Amikor elfárad az ember, akkor átlendül a mélyponton – a csapatért.
Cakó Judit