Szerző: Herth Viktória Feltöltés dátuma: 2020.01.27.

Negyven éve diabéteszesek találkozója Győrben

A csoda óráiról

Minden ember életében vannak katartikus pillanatok. Nem feltétlenül az ünnepi eseményekre gondolok, az esküvőkre, temetésekre. Egy reggelre, amikor hirtelen felismerés villan belénk, egy találkozásra, amely megváltoztatja az életünket, egy helyzetre, amelyre rég vártunk, amelytől mindig féltünk, s végre bekövetkezett. Ezek a valódi ünnepek, a lélek mérföldkövei. Ezekről nehéz másnak mesélni. Nincs mit mondani, érezni kell. Ilyen katartikus élményben volt részem Győrben, a Famulus Hotelben. A Diabetes 2009/2. számában megpróbáltam elmesélni, pedig tudtam, aki olvassa a beszámolómat, épp csak sejteni fogja a hangulatot, az érzést, mert nem látta a tekinteteket, nem hallotta a megcsukló hangokat…

Illusztráció

Kezdhetném az elején, de a közepébe vágok.

Élni jó

Szemben ült velem Edit, a 75 éves hölgy, s arról mesélt, hogyan telt az a 72 év, amelyet cukorbetegen élt át. Igen, 75 éves és 72 éve diabéteszes. A MACOSZ első elnöknője, Saci 65 éve cukorbeteg. Mindketten „aranyos” gyerekek voltak – a család minden értéktárgya, arany ékszere ráment, hogy a háború alatt inzulinhoz juthassanak. Piroska „csak” 52 éve cukorbeteg. És nincs szövődménye! Egy sem! Erzsébet 1953-ban, háromévesen agyhártyagyulladást kapott. A kórházi zárójelentésben szerepel, hogy jelentős mennyiségű cukor van a vizeletében. Gyenge volt, alig állt a lábán, de csak tíz év múlva, 1963-ban állapította meg a sportorvos, hogy diabéteszes. Tíz évig élt (?) kezeletlen cukorbetegként.

Juranovits Józsefné Jutka a rendezvény fő szervezője, rendezője, lelke. Fantasztikus munkát végzett az elmúlt egy évben, miközben ő maga is 56 éve diabéteszes.
Juranovits Józsefné Jutka a rendezvény fő szervezője, rendezője, lelke. Fantasztikus munkát végzett az elmúlt egy évben, miközben ő maga is 56 éve diabéteszes.

Ne gondolják, hogy keserű arcokkal, szomorú szemekkel mesélték ezeket. Csillogó tekintetű, bölcs, végtelen nyugalom uralta arccal néztek rám valamennyien. Nem csak ők, mindenki, aki e találkozón részt vett. Ennyi életigenléssel, optimizmussal mostanában sehol másutt nem lehet találkozni. Ma mindenki aggódik a válság miatt, egyre többen keserűek, kétségbeesettek. De a vak Marika, aki ott ült az előcsarnokban Tamás, a férje mellett, s aki arra kért, ne készítsünk fényképet róla, hosszan mesélte, mennyi öröme van még mindig az életben. Pedig hivatását rég abba kellett hagynia, gyermeke sem lehetett, mégis – élni jó. A másik Marika szintén nem lát, ma 24 éves fia akkor volt kicsi, amikor elvesztette látását. Nem ért rá ezzel foglalkozni, a háztartás, a gyerek minden idejét, erejét lekötötte. Ma is ő vezeti a háztartást, megbeszéltük, vannak régi ízek, amelyeket ma már nem tudunk előcsalogatni, ilyen például édesanyja sóskájának íze. Szabadidejében hangoskönyveket szokott hallgatni, rádiót és tévét. Örül, hogy eljött Győrbe, eddig sosem járt diabéteszes találkozókra. Itt viszont olyan réges-régi betegtársakkal találkozott, akikkel gyerekkorában valamelyik kórházban ismerkedett meg.

Szilágyi Ákosné Ági e fantasztikus találkozó másik szervezője. Ő „csak” 50 éve cukorbeteg.
Szilágyi Ákosné Ági e fantasztikus találkozó másik szervezője. Ő „csak” 50 éve cukorbeteg.

Ez már a harmadik próbálkozás volt, hogy az „öreg” cukorbetegeket összehívják. Az első kettő kudarcba fulladt. 2009-ben két, hitben, erőben gazdag győri hölgy, Juranovics Józsefné Jutka és Szilágyi Ákosné Ági vállalta a szervezést, rendezést, lebonyolítást.

Mintha csodát látna

56 olyan cukorbeteg jelentkezett, aki több mint 40 éve diabéteszes. Végül 47-en jöttek el. Közülük 10-en több mint 50 éve diabéteszesek. A kulturált, szép hotel dísztermében, ahol az összejövetel kezdeti, „plenáris” része zajlott, ott ültek ők tízen az első sorban. A találkozó főszponzora, a Novo Nordisk képviselője csaknem elsírta magát. Csak nézett, nézett, mosolygott, elhomályosuló szemekkel. Mintha csodát látna. Azt is látott.

Fövényi professzor és egyik páciense, Vörös Sarolta, a MACOSZ első elnöke, aki 65 éve cukorbeteg, rég találkoztak. Úgy hatvan évvel ezelőtt kezelte Saroltát a professzor úr, még kezdő orvosként.
Fövényi professzor és egyik páciense, Vörös Sarolta, a MACOSZ első elnöke, aki 65 éve cukorbeteg, rég találkoztak. Úgy hatvan évvel ezelőtt kezelte Saroltát a professzor úr, még kezdő orvosként.

Fövényi József doktor urat sem kerülte el a meghatottság. Ő, aki betegek tízezreit, orvosok ezreit tanította a diabéteszre, 40 éve dolgozik diabetológusként. Az a pillanat, amikor ott állt a több évtizede cukorbetegekkel szemben, igazolás lett számára: érdemes volt! Élhető életminőség: ennyi év után! – fogalmazta meg orvosok és betegek közös küzdelmének eredményét.

Az öreg cukorbetegek nem öregek

A mindennapok hősei között férfiak és nők egyaránt voltak.

Talán többen voltak a hölgyek, de ránézésre nehéz volt megállapítani, hiszen sokan házastársukkal, gyermekükkel jöttek. Gyermekek!

Nagy örömmel hallottam a beszélgetések során, hogy talán ha három olyan asszony volt köztük, akinek nem született gyermeke. A többiek vállalták, és „győztek”. Mindegyikük egy vagy két egészséges (!) gyermeket szült.

Persze, rút emlékeik is vannak. Egyikőjük mesélte, akit a kilenc hónap során a fővárosban kezeltek: lakóhelyén, az utcán találkozott kezelőorvosával, aki döbbenten meredt kerekedő pocakjára: – Meg van maga őrülve? Egy cukorbetegnek nem lehet gyereke! – Mégis itt vagyok – mosolygott az asszony mellett állva szép és kedves, ma már huszonéves lánya. A jelen lévő férfiak nem ennyire szerencsések. Egyiküknek a fia, másikuknak öt gyermekéből két lánya diabéteszes.

Az első órákban kicsit meglepődtem, mert eléggé oktalanul úgy készültem, csupa idős emberrel fogok találkozni. Ehhez képest a jelenlévők fele velem egykorú volt. Ők azok, akik 2-3, esetleg 8-9 évesen lettek cukorbetegek. Most negyvenvalahány évesek, fiatalosak, energikusak, és legalább annyira szépek, mint egészséges társaik.

A szépségről jut eszembe: akár hiszik, akár nem, alig láttam ráncos arcot. Ez másoknak is feltűnt, jó női szokás szerint ki is tárgyaltuk a második napon. Egy hölgynek szövődményként jelentkezett, hogy az arcbőre mélyen barázdált, de a többiek – a hatvan-egynéhány éveseket is beleértve – sokkal simább bőrűek, mint az átlagos, „egészséges” nők. A másik jellegzetességet egy úr fogalmazta meg: én ezzel a kis pocakkal mindenütt másutt vékonynak számítok, itt feltűnően túlsúlyosnak látszom. Bizony, a többség – különösen a hölgyek – jó alakú, sokan kifejezetten karcsúak.

Megpróbáltatások

De ne fessek túl rózsás képet! A szövődmények – Piroskát kivéve – mindenkinél jelentkeztek már. Sokan érszűkületről számoltak be, többeket egyszer vagy akár kétszer, háromszor műtötték is. Egy úrnak az egyik lábát térd alatt le kellett vágni. „Ostoba voltam, túl sokáig dohányoztam” – tette hozzá. A szemeken látszott sokaknál a diabétesz. Már írtam, hogy vak társaink is voltak, többen szemüveggel, jelentős látásromlással élnek. Vese-rendellenességről senki sem számolt be a jelenlévők közül. A neuropátiát viszont csaknem mindegyikőjük ismeri. Nem is csoda – volt az egyöntetű vélemény –, hiszen akik évtizedek óta cukorbetegek, sok félrekezelésen, rossz kezelésen estek át. A mai fiataloknak jobbak lesznek az esélyeik. Még ennél is jobbak – teszem hozzá én.

A fizikai teherről nem sokat meséltek, annál többet a lelki megpróbáltatásokról. Nem árulom el, kinek a szívét nyomja még ma – negyven év után – is a következő történet. Tizenhat évesen szerelmes lett a kórházban a csinos rezidens orvosba. Együtt is jártak, majd két évig. A fiatal orvos két év után így szakított vele: négy gyereket akarok, te erre alkalmatlan vagy, különben is, jó, ha még tíz évet élsz. A hölgy, aki azóta párjára talált, diabéteszének negyvenedik évfordulóját azzal „ünnepelte”, hogy képeslapot küldött ennek az orvosnak. De a lelke még ekkor sem nyugodott meg.

Mindenki mindenkivel

Szombat délben, mikor az ebédnél ültünk, mondtam ki a véleményemet: nagyon rossz a szervezés! Döbbenten meredtek rám, míg nem folytattam: túl rövid, legalább egy hétig kellene tartania. Jót nevettek a jelenlévők és bólogattak sokan. E két napon végig zsongott, zsibongott a hotel. Mindenki mindenkivel, mindenről beszélgetett. Egy negyven éve diabéteszes asszony vacsorakor – nagyon finom volt, dugig laktunk a szénhidrátban szegény, pazar ételekből – kifejezetten a „nagy öregek” társaságát kereste. Úgy érezte, erőt ad számára a további évtizedekhez, ha velük beszélgethet. Aztán elmesélte nekem, hogy eleinte elutasítást kapott, kérdéseire választ viszont nem, mondván mi közöd ahhoz, milyen inzulint használok –, de negyedóra múlva még a legzárkózottabb résztvevők is feloldódtak, a legszigorúbb arcokon is megjelent a mosoly.

Valami bölcs, nagy tanulsággal illene befejezni a beszámolót, de mivel? Írhatnám, amit egyikőjük mondott: nehéz életem volt, de ha ez jutott, hát ezt kell élnem. Vagy idézhetném a másikat: mindenkinek van keresztje, az enyém a diabétesz, nem mindig volt nehéz. A harmadik is ideillik: ha ötven évet már lehúztam, a másik ötven könnyen megy. Maradjunk ennyiben.

72 éve cukorbetegen: „A jóisten a tenyerén hordoz engem!”

Illusztráció

Editke, dr. Szabadi Endréné Kecskeméten él, egyedül. Férje már meghalt, lánya Németországban lakik a férjével és Editke két imádnivaló unokájával. Editke maga is első látásra szeretnivaló. Olyan kedves, olyan természetes, és szerény. Hosszan győzködtem, mire beleegyezett, hogy fényképe a címlapra kerüljön. Szerinte az ő arca elijeszti az olvasókat, szerintem viszont gyönyörűséggel tölti el mindazokat, akik látják. Ő az, aki 75 éves létére 72 éve cukorbeteg. S azt hiszik, tele van panasszal? „A jóisten a tenyerén hordoz engem! Annyi jó történt velem!” – mondta el nekem többször is.

Az 1940 előtti időszakra borzadva emlékezik, annyit éhezett akkoriban. A negyvenes években szerencsére változtak a diéta előírásai, végre ehetett eleget. Mégis nevetve tett szemrehányást édesanyjának: engem a szomszédok tartottak életben! Át-átszökött hozzájuk, hogy ennivalót kérjen, mert édesanyja soha többet nem adott neki a megengedettnél. Viszont mindent odaadott, hogy inzulint szerezzen a lányának. Hol többet, hol kevesebbet, de mindig sikerült szerezni, még a háború alatt is. Utána dolgozni kellett, hogy az inzulint ingyen kaphassa, Editke elment hát kocsikísérőnek. Mikor onnan elkerült, rohadt gyümölcsöket válogatott. Volt munkám, kaptam inzulint, még fizetni sem kellett érte – meséli. Igaz, naponta 10 kilométert kellett gyalogolnia a vasútállomáshoz, majd onnan haza, talán épp e rendszeres testmozgás óvta meg ennyi sok évtizedig.

1961-ben ismerkedett meg férjével, a jogászbálon. Nem mertem bevallani neki egyből, hogy cukorbeteg vagyok, mástól hallotta meg. Izgultam, hogy most mi lesz. Azt mondta: ha hajlandó vagyok feleségül menni hozzá, boldoggá teszem őt. Csodálatos ember volt. Annyira szeretett, annyit segített.

A mozgás később is része volt Editke életének, rendszeresen kirándultak, utaztak. Sokat köszönhet még kezelőorvosainak – külön felhívott telefonon, ezt ki ne hagyjam a cikkből. Hajdani munkatársaira is jó szívvel emlékezik: a zöldségkutatónál dolgozott évtizedekig, már nem a rohadt példányokat válogatta, pénzügyi végzettséget szerzett.

Egyik szeme megbetegedett, már nem lát vele. Csak arra kéri a jóistent, a szeme világát teljesen el ne veszítse. Hogy fejti meg akkor a rejtvényeket? Hogy fog olvasni? Élni?

Herth Viktória

Megjelent a diabetes junior2020/1. számában

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta, a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!