II. rész

Csilla története

Elősző számunkban olvashatták Csilla történetének első részét, a küzdelmet, ahogy 160 kilóról 100-ra fogyott, megküzdött egy tüdőembóliával – egy csodálatos doktornő és a férje segítségével. Sajnos, az örömteli befejezés még nagyon messze van.

20 perc telhetett el azóta, hogy megláttuk a két csíkot a terhességi teszten, és lelkünk táncot járt, amikor a telefonom csörgése visszahúzott mindkettőnket a földre.

– Elkészült a tüdőröntgen eredménye! Fáradjon be, amilyen gyorsan csak tud!

Nemrég orvosi alkalmassági vizsgálat miatt mentem tüdőszűrésre. A mennyből a pokolba zuhantunk, amikor sallang nélkül mondták az arcunkba: fél teniszlabda méretű valami van a mellkasomban. Elmondtam azonnal a tüdőgyógyásznak, hogy policisztás petefészek szindrómával (PCOS) küzdök, és végre spontán összejött a baba.

– Ugyan már! Lehet, hogy csak belelovalta magát ebbe a terhességbe.

Belelovaltam magam? Van ilyen? Dehát orvos, csak tudja, hogy mit beszél. Doktornőnk úgy döntött, hogy három nap múlva telefonon keresztül ő is ott lesz a megbeszélésen. A tüdőgyógyász más hangnemben beszélt velünk, miután Doktornőnk elmesélte, mekkora utat jártunk be, amíg ez a csöppség a pocakomba került. Mégis azt javasolta, vetessük el.

Doktornőnk annyit mondott, bárhogyan döntünk, ő mellettünk lesz. Ha ő mellettünk, ki ellenünk? Egy másodperc kevés, de annyit sem gondolkodtam a dolgon.

A tüdőm valahogy más

A nőgyógyász doktor úr nem az a fajta, aki ódákat zengett volna az elért sikereimről, viszont azt a mosolyt nem felejtem el, amikor azt mondta:

– Hallgassa csak, mutatok valamit! – A szívdobogása életszerűvé tette ezt a kis pozitív tesztet, potyogtak tőle a könnyeim. Sokkal több vizsgálat várt rám, mint egy átlagos terhesség során, de minden rendben volt, a cukorterhelés értéke is. Ati híváslistáján nem az én nevem volt az első, hanem Doktornőé.

2019 februárjában tudtuk meg Babszem létezését, el is mondtam az óvodában. A vezetőség nem osztozott az örömünkben, viszont volt két munkatársam, később barátaim, akik mindenben segítettek.

Napról napra enerváltabb lettem. Hétvégére sokszor belázasodtam, de betudtuk a sok gyereknek körülöttem, egy óvoda igazi bacitanya. Aztán veszélyeztetett terhessé nyilvánítottak.

Egyik nap arra lettem figyelmes, hogy a tüdőm valahogy más. Köhécseltem is, de nem csináltam ebből problémát. Lementem a háziorvoshoz, kaptam köptetőt, de nem hatott. Egy hét múlva kaptam egy másik fajtát. Harmadik alkalommal is visszamentem, de Attila úgy látta, ideje felkeresni Doktornőnket. A köhögés, fáradtság, aluszékonyság erősödött. Doktornő, ahogy meglátott, emelte is a telefont, hogy szerezzen egy olyan pulmonológiát, ahol kismamákkal is foglalkoznak.

12 napig voltam ebben a kórházban, és nem történt semmi. Doktornőnk megelégelte, egy napon belül átszállítottak a SOTE-re, ahova este 11 órakor érkeztünk. Az ügyeletes orvos annyira bunkó volt, hogy a sírás szélén voltam. Vizsgálat közben csörgött a telefonja:

– Pont most hozták. Értem. Persze – ugyanaz az orvos ettől kezdve máshogy beszélt. A nőgyógyászom hívta.

27 hetes terhesen kerültem be. A szövettani mintavétel a baba miatt csak érzéstelenítésben történhetett, a nyakamnál. Sírtam a fájdalomtól, de az ott dolgozók előtt le a kalappal. Egy doktornő azért maradt bent a műszakja után, hogy fogja a kezemet. A másik orvos beült az autójába, maga vitte át a mintát a patológiára, azt mondta, így a leggyorsabb. Csodák történtek velem.

Eltűnt belőlem az élni akarás

Másfél hét múlva tudtam meg, hogy Hodgkin-limfómám van. Ekkorra már vért köptem és 1 órából 55 percet köhögtem. Minden nap mondták, hogy megcsászároznak, de persze próbálták húzni az időt, hogy a babám maradjon bent, amíg lehet. A megőrzőben voltam, napi egy órát találkozhattam Attilával. Letérdelt a pocakomhoz és énekelt a kisfiúnknak, akinek akkorra már találtunk méltóbb nevet, Doriánnak neveztük el (dór harcos férfi).

Láttam Attilán, hogy fogy, tudtam, hogy aggódik értünk, utál egyedül enni. Egyre többet sírtam. Nagyon sokan, sok mindent megtettek, hogy életben maradjak, de szép lassan tűnt el belőlem az élni akarás. A hormonok is munkálkodtak bennem, de legyünk őszinték, senki nem ilyen babavárást szeretne. Csak akkor szólaltam meg, ha kérdeztek. Azért ettem, mert tudtam, hogy Doriánt táplálnom kell.

Közben az orvosok megtalálták a legjobb orvost, aki megment mindkettőnket, vagy egyikünket, ahogy sikerül. Ennek a hematológusnak olyan megjelenése volt, hogy nem sok minden tudott már megijeszteni, de ő igen. A hangja, a fehér köpenye, mindene. Nem sokat mosolygott hematológusként, amit persze már értek, hiszen beleláttam a munkájába.

Szereztek nekem egy olyan szobát, ahol egyedül voltam, akkor jött hozzám látogató, amikor csak akart. Ahogy ott volt a szerelmem, a családom, egyre erősebb lettem és tudtam, harcolni fogok a családomért az utolsó percemig. Mindenki azon volt, hogy megmentsenek minket.

Átkuckózott a másik oldalra

Egy nap a hematológus kész tények elé állított.

– Csökkentett anyagban kapja a kemoterápiát úgy, hogy a baba a pocakjában van. A magzatburok megvédi őt. Így sokkal nagyobb az esélye, hogy mind a kettőjük életét meg tudjuk menteni!

Az első kezelést végigsírtam. Simogattam Doriánt, és azt mondogattam neki, hogy ne haragudjon, jobb anyát érdemelne! A hematológián én voltam a rákos anya, a nőgyógyászaton pedig az anya, aki rákos.

Fáradtságot éreztem a kemo utáni napon, semmi mást. Harag, kétségbeesés, lelkiismeretfurdalás, félelem, minden rossz érzelem megvolt bennem. Jött a nővér, hogy meghallgassuk a baba szívhangját.

– Hol is volt eddig? – megmutattam, és ő rakta is rá a műszert. De a megszokott hang elmaradt. Találkozott a tekintetünk, éreztem, hogy ebben a tekintetben most nem találok megnyugvást. Csak nyomta rá a zselét a pocakomra, kereste, semmi.

– Óh, a csibész, átkuckózott a másik oldalra! – már én is hallottam.

A kemo hamarosan kezdte kifejteni a hatását, egyik nap észrevettem, hogy már nem köhögök fel vért, a párnámon pedig nagyon sok hajszálat láttam. Elkezdődött a gyógyulásom.

Doriánt a 36. héten császárral hoztam a világra. Az arcomhoz emelték, sírt. 2019. október 21-én család lettünk.

Gyönyörű, erős nő vagy!

Kéthetente kaptam a kemót, Doriánnal fél évig kellett gyerekhematológiára járni, mert besárgult, és nem akart helyreállni a vérképzése. Amikor ő kapta a vért, én kaptam a kemót. Attila pedig a két kórház között rohangált, hogy mindenkit a megfelelő helyre szállítson. A hajam csomókban hullott, de azt gondoltam, az utolsó kemónál vágom le, mert könnyebb lesz, ha a gyógyulással fűzöm össze. A szteroidoktól, a vizesedéstől 128 kg lettem, a cukrom az egekben és mindig éhes voltam.

Az utolsó kezelésnél remegő lábakkal hagytam el a kórházat, beültem az autóba, Doriánra néztem, Attilára, és sírtam hazáig. Otthon pedig az esti fürdésnél Ati vágta le a hajam.

– A föld legszebb anyukája vagy! – mondta.

Háromhavonta kellett kontrollra járnom. A kemo szétégette az ereimet, volt, hogy egy sima vérvétel 9 szúrásból jött össze. Háromhavonta kicsit belehaltam, amíg az eredményre várakoztam. De minden rendben volt.

Kezdtünk normálisak lenni, bár a rémálmok, a pánikrohamok ugyanúgy jelen voltak az életemben, pedig azt gondoltam, hogy én ennél erősebb vagyok. Mára már tudom, hogy ez nem az erőn múlik.

Dorián növekedett, nagyon sok mindenre megtanítottam. Szerettem vele időt tölteni. Ő volt a szívemen ejtett sebekre a tapasz.

– Úgy érzem, kezdem visszakapni magam! – simulok bele Ati ölelésébe. Másfél év kellett ahhoz, hogy leadjam a pluszkilókat, nem azért, mert nem voltam elszánt, hanem azért, mert a szteroidos hízás más. Már nem vagyok kopasz, nem vizesedek, a kontrollon minden rendben van.

– Büszke vagyok rád, gyönyörű, erős nő vagy! – szorít magához Attila, de ebben a pillanatban valami rossz érzés kerít hatalmába. Köhécselek egy hete.

Jön velem a harcba?

A mellkasröntgent követően, az át nem aludt éjszaka után, remegő kézzel és hanggal hívom a hematológusomat, két nap múlva már a PET-CT gépben fekszem. Ürességet érzek, van időm magamban lenni. A sugárzás miatt nem találkozhatok a fiammal, ő a mamával tölti a napot, mi pedig együtt Atival. Egy ajándék keserédes nap. Nevetgélünk, beszélgetünk érintések és ölelések nélkül, hiszen sugárzom az anyagtól. Ez arra tökéletes, hogy észrevegyük, nálunk mennyire sok ölelés, szeretgetés van.

– Összehasonlítottam az előző felvételeket a mostanival, és nincsenek jó híreim – mondja a doktor úr. Most először mintha érzelmeket látnék az arcán, ami még jobban megrémiszt. Távolodik a hangja, a belső hangom egyre jobban elnyomja az övét. Meg fogok halni? Hallom, ahogy az orvos beszél, de semmit nem fogok fel.

Elfáradtam. Túl sokat féltem. Haza akarok menni, meg akarom ölelni Atit, a fiamat. Hisztérikusan sírok. Kezd visszatérni a doktor úr hangja, valami transzplantációról beszél és arról, hogy nagyon sok lehetőség van arra, hogy meggyógyuljak, de azt érzem, hogy nem a lehetőség hiányzik, hanem az erő.

Zokogva állok fel, menni akarok, de nem a helytől szabadulnék, hanem a sorsomtól.

– Csilla! Jön velem a harcba? Én ott leszek önnel, akkor mitől fél? – néz rám a doktor úr. Kaptam egy kezet, ami felhúz a mélyből. Bólintottam.

Az interneten volt egy olyan csoport, ahol kimondottan Hodgking-limfómás emberek voltak, a legjobb döntés volt belépnem. A csoport miatt úgy mentem másnap a kórházba, mint valami gladiátor!

– Szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi viselkedésem miatt! Még sosem sírtam orvosok előtt.

– A maga helyében én fel is képeltem volna magamat, ha ilyet mondanak nekem – és elmosolyodott. Ő, a mosolytalan doktor.

Jöttek a kezelések, a vesém nem valami jól bírta, szinte teljesen leállt. A fiúk hiánya minden testi fájdalmamon túlnőtt. Telefonra mondtam fel mesét, hogy Dorián este ne érezze a hangom hiányát, de ha jól voltam, akkor felhívtam és énekeltem neki. A hajamat már az első kezelés után letolattam Attilával, most mindent máshogy fogok csinálni. A csoport megértette velem, hogy nem elég a gyógyuláshoz, ha csak ott vagyok a kórházban és belém engedik az életet adó mérget, nekem is kell tennem a gyógyulásért.

Pszichológust kértem és együttműködő voltam. Attila a sok idegeskedés miatt pánikolt, Doktornőnk tartotta benne a lelket, kezelte és figyelt rá, hogy ne roppanjon bele. Dorián a távol töltött idők miatt meg volt rám sértődve, ha nem kezdek mögé látni, biztosan magamra vettem volna, de teljesen megértettem. Amikor nem kellett kezelésen lennem, minden percben szeretetet, féltést, lelkiismeretfurdalást éreztem, amikor ránéztem a fiamra.

Hazamentem újraszületni

Debrecenbe intézett nekem a doktor úr helyet, ahol később a transzplantot megcsinálták. A folyamatos gyengeség, bőrhámlás, depresszió és a várakozás, hogy végre hazamehessek, napról napra keményített a lelkemen.

Már értem, hogy mit jelent a halál hangja, mert olyan osztályon feküdtem, ahol idősek otthonából hoztak meghalni embereket. Esténként hallani lehetett, ahogy ordítanak az emberek a fájdalomtól.

A lelkem nekem sem 37 éves volt, sokkal több. Minél több időt töltöttem magamban, annál több dolgot értékeltem át az életemben. A testi fájdalmak néha akkorák voltak, hogy felnőttfejjel bementem a mosdóba sírni. Azóta, ha a fiam megüti magát, nem mondom neki, hogy nem is fáj annyira! Megértettem, hogy mindenkinek az fáj a legjobban, ami vele történik.

A kezelések során egy kicsit mindig meghaltam és más, érettebb énem foglalta el a meghalt részem helyét. Milyen érdekes, hogy Debrecenbe kerültem, hiszen Debrecenben születtem. Hazamentem újraszületni.

Elérkezett a transzplantáció ideje, az utolsó előtti leheletemmel küzdöttem. Volt olyan, hogy azt éreztem, belehalok? Igen. Volt olyan, hogy nem tudtam felemelni a telefont, hogy beszéljek? Igen. Az érzés, hogy felállni nem bírok, de ha mégis, kiköpöm a tüdőmet, a pulzusom az egekben van, iszonyú kiszolgáltatottságot jelentett.

A steril box arról szólt, hogy nem volt folyó víz, reggel kaptam egy lavór melegvizet, szobavécét kellett használnom. A nem evéstől, a folyamatos hányástól begyulladt az epekövem, és hiába kértem fájdalomcsillapítót, semmit nem használt. A szám belső nyálkahártyaleválása, kisebesedése, az afták és a brutális torokgyulladás már csak hab volt a tortán. Megint húzott a mélység.

Augusztus 30-án megkaptam az őssejteket, ez az új szülinapom. A nyakamba tettek egy kanült, amin a kemókat és a naponta többször adott gyógyszereket kaptam. Természetesen (kinek másnak) begyulladt annyira, hogy lázas lettem, ami azért volt rossz, mert a boxot csak akkor lehet elhagyni, ha három napon át láztalan az ember. Nekem ez plusz egy hetet jelentett a családomtól távol. Minden perc egy örökkévalóság volt. A láz miatt, ha melegem volt, kitakaróztam, ha fáztam, pattogva remegtem az ágyban. Mondanom sem kell, hogy annyira megfáztam, mint még soha. A végén várt rám még egy antibiotikumkúra.

Lassú volt a felépülés

Végül szétszúrt, elpattant erekkel, köhögve, megfázva, de hazamehettem. Itthon a szobát is meg kellett csinálni sterilre, Doriánt és Attilát nem ölelhettem meg, kesztyűt és maszkot kellett viselnem, csak akkor mozdultam ki, ha kontrollra mentünk. Lassú volt a felépülés, a létező összes bacit elkaptam, amit Dorián hazahozott az óvodából.

Ati főzött, mosott, nevelte a gyereket. Mindent megtett, hogy életben maradjak. A szorongás, pánik, rémálmok megmaradtak, elmentem egy pszichiáterhez, akinek mindent elmondtam, azt válaszolta, hogy ezekkel a tünetekkel pszichiátrián fekszenek a betegek. Megijedtem. Mondtam, hogy anya szeretnék lenni, nem élőhalott, nem kérek durva gyógyszereket, csak átmenetileg kellene valami segítség.

Attila felhívta Doktornőnket. Mindkettőnknek ajánlott egy gyógyszert, ami tényleg olyan, mint amit szerettem volna kérni a pszichiátertől. Ez a nő egy csoda az életünkben.

Köszönöm az életemet!

Ma van egy gyönyörű, egészséges kisfiúnk, aki már most tudja, hogy van egy Doktornénink, aki megmentette az anyukája életét. Ha előre tudtam volna, hogy ekkora harc lesz, hogy ő legyen nekünk, akkor is vállaltam volna.

Szerencsés ember vagyok. A mai napig tartom a kapcsolatot olyan társaimmal, akiket a betegség által ismertem meg. Hálás vagyok a családomnak! Tudom, hogy a körülöttem lévő orvosok mind nagybetűs doktorok, akikre mindig fel fogok nézni, mindent köszönök nekik! Azokat a szavakat pedig még nem találták fel, amit a szerelmemnek, Attilának és Doktornőnknek, Ádám Ágnesnek tudnék írni. Így csak maradok ennél a mondatnál: köszönöm az életemet!