Aki visszahozná a stílust a mindennapokba

Egy kulturális misszió háttere

Sal Endre öt év alatt hat könyvet írt, és ő hívta életre az Újságmúzeum Facebook-oldalt, amelynek immár 195 ezer követője van. A kulturális misszió története Sal Endre íróval, újságíróval, aki a hipertóniával is sikeresen felvette a küzdelmet.

– A Wikipedia-oldala szerint eredendően sportújságíró volt. Hogy lett a gólok, másodpercek és méterekből kultúrtörténeti kutatómunka?

– Igen, sportújságíróként kezdtem, még a megboldogult Esti Hírlapban, majd hosszú éveken át a Nemzeti Sportnál dolgoztam – kezdi Sal Endre. – Megadatott, hogy lássam élőben az ötszörös olimpiai bajnok Egerszegi Krisztina csodás úszásait, de például végig követtem a mellúszó olimpiai bajnok Kovács Ágnes pályafutását is. Nem beszélve arról, hogy tudósíthattam a Kemény Dénes-féle pólós aranycsapat mérkőzéseiről. Maradandó élmény volt. Aztán némi kitérő után Pécel város kommunikációs vezetőjének neveztek ki, azt is mondhatnám, hogy hazatértem, hiszen ebben a városban élek régóta. Itt a munkám mellett már arra is volt időm, hogy régi szenvedélyemnek, a nosztalgiának hódolhassak és elmerülhessek a régi újságok világában.

– Igaz, hogy saját Újságmúzeuma van?

– Ma már szinte mindennek van múzeuma, annak a szakmának, amely irodalmi gyökerű, és amelynek olyan művelői voltak, mint Ady Endre, Kosztolányi Dezső vagy éppen Babits Mihály, vagyis az újságírásnak nem volt. Ezt a hiányt akartam pótolni. Az újság úgy jár, mint a tiszavirág, egy napig él. Reggel megvásárolják, kiolvassák, aztán este általában a kukába kerül a lap. Én olyan újságokat, főleg napilapokat gyűjtök, amelyek valamilyen jelentős történelmi eseményről tudósítanak a címlapjukon. Mondjuk Kossuth Lajos halálhíréről 1894-ből, vagy az Erzsébet királyné elleni merényletről 1898-ból, a világháborúkról, de hogy pozitívumot is mondjak, például a magyar sportsikerekről. Sok újság van a birtokomban, és örülök, hogy időszakos kiállításokon is megmutathatom a páratlan gyűjteményt.

– Adódik a kérdés, melyik a legrégebbi újságja?

– A magyar újságírást 1705-től számoljuk, ekkor jelent meg időszakos kiadványként II. Rákóczi Ferenc gondozásában a Mercurius Hungaricus. Abból sajnos nincs egy példányom sem, de ez nem is csoda, hiszen kis példányszámban jelent meg és rendszertelenül. Az 1700-as évekből vannak lapok a gyűjteményemben, de ugyanúgy megtalálhatók benne a reformkori újságok, divatlapok és az 1848-as forradalom kivételes lapjai. Így az 1848. március 17-én megjelent Nemzeti Újság egy példánya is. Ez azért különleges, mert a címlapján olvashatjuk a Nemzeti dalt.

– És, hogyan lett az Újságmúzeumból aztán könyv, no meg a népszerű Facebook-oldal?

– Kíváncsi voltam rá, hogy a Facebook alkalmas-e arra, hogy hosszabb lélegzetű írások jelenjenek meg rajta. Ez merész kísérlet volt, hiszen jobbára az ismerőseink nyaralós képeit láthattuk a felületen.

– És, milyen volt a fogadtatás?

– Egy hónap után már 20 ezer ember követte az oldalt, s a lendület azóta sem tört meg, jelenleg 195 ezer követője van az Újságmúzeum Face­book-oldalnak.

– Mi az írásainak a titka?

– Egy végtelenül felgyorsult világban élünk, információk milliói özönlenek ránk. Így hát megválogatjuk, hogy mire adunk az időnkből, energiánkból. Én színészek, történelmi személyiségek, ismert és ismeretlen, példaértékű emberek életéről írok. A titok pedig a befogadható terjedelem, meg az, hogy a történelemtankönyvek szárazsága helyett a személyeket állítom a középpontba. Az ő életüket, vívódásaikat, mélységüket és magasságaikat. Mert így az olvasó is könnyebben tud azonosulni a főhőssel. Sokan azt gondolják ugyanis, hogy a híres emberek élete csodás, hírnév, gazdagság, nyugodt élet. Hát nem… Ugyanúgy vannak nehézségeik, ugyanúgy szomorúak, mint mi.

– Feltűnt, hogy külön kötetet szentelt a századelő világának. Jól érzem, hogy az 1900-as évek elején élne a legszívesebben?

– Nem kérdés. 1875-től, a kiegyezés után Magyarország és Budapest hihetetlen fejlődésen ment keresztül. Gazdaságilag, kulturálisan virágzásnak indult. Nézzük csak meg, a mai Budapesten szinte minden kultikus épület akkor készült. Egy pezsgő, izgalmas korszak volt, az újságírás tekintetében is. Gondoljon csak bele, 1906-ban például 125 országos napilap jelent meg az országban. Ma tíz alatt van a számuk. Izgalmas, korszakalkotó embereket adott Magyarországnak ez az időszak, hősöket, s persze kalandorokat is. És még valami, ami nagyon imponál számomra, ha a századelőről beszélgetünk.

– Mi lenne az?

– A stílus. Stílusa volt mindennek. Az öltözködésnek, az építészetnek, a szórakozásnak. És volt stílusa az embereknek is. Nem mellékesen volt diszkréció is. A századelőn például szóba sem jöhetett, hogy valaki úgy ismerkedett mondjuk Pest utcáin, hogy egyszerűen leszólított egy hölgyet. Nem. Éppen ezért volt zseniális Az Est című napilap ötlete. Ők kitalálták, hogy ha egy úriembernek, mondjuk, a Városligetben megtetszik egy kalapos dáma, de megszólítani ugye illetlen, akkor figyelmeztesse csak Az Estre.

– Ez mit jelentett?

– Az úriember elballagott a szerkesztőség hirdetési hivatalához és feladott egy aprót, amelyben megírta: bajszos huszártiszt örömmel megismerné a Városligetben látott, nagykalapos, bájos dámát. Jelige: első látásra. A hölgy pedig megvette a lapot, és számára imponált a bajszos huszártiszt, akkor válaszolt a jeligére és találkoztak Budapest 312 kávéházának egyikében.

– Aranyos történet…

– Hiányoznak ezek az aranyos történetek. A hölgyeknek pedig – meggyőződésem – hiányoznak az udvarlási gesztusok, a finomságok. Gondoljunk csak bele, ma hogyan ismerkednek az emberek? Milyen eszköztáruk van? Milyen stílusban teszik? Na ezért fontos számomra a századelő, és mindig sír a szívem, amikor valami örökre elveszik, ami akkor divatos volt.

– Példát is mondana?

– Itt van például a képeslap. Ma már nem írunk képeslapot, pedig egy időben a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ha elutaztunk mondjuk Siófokra nyaralni, feladunk egy lapot anyukának, apukának, vagy éppen a nagyszülőknek. Gondoltunk rájuk és gesztust tettünk. Ma meg? Ma meg e-mailt írunk, s jó esetben három nap múlva választ is kapunk. Hiányoznak a gesztusok, a finomságok a mindennapjainkból.

– 2019-ben jelent meg az első könyve, a Mi, magyarok, amely az eladási sikerlisták élmezőnyében végzett. Ön szerint miért?

– Csak a pontosság miatt, ez volt a második könyvem, hiszen 2018-ban Újságmúzeum – Legendák címmel magánkiadásban már megjelent egy kötetem. De rátérve a Mi, magyarokra, amelyet a Libri Kiadó adott ki. Ebben a kötetben olyan magyarokról írtam, akik kiskorukban külföldre kerültek – leginkább az Egyesült Államokba –, és ott kutatóként, színészként, építészként világhírűek lettek, de itthon azóta sem ismerjük a nevüket. Én is sokat gondolkoztam, hogy miért lett ennyire sikeres a kötet, aztán ráébredtem, azért, mert szeretnénk büszkék lenni a magyarságunkra, szeretnénk megélni, és szeretnénk összekötni magunkat a korábbi generációk életével, hiszen ne tagadjuk, az 1945 utáni időkben ez a szál megszakadt. Sok példaértékű ember életéről semmit sem tudhattunk csak azért, mert egy másik rendszerben éltek. Úgy érzem, hiánypótló lett a kötet.

– Aztán egy évvel később megjelent a Mi, magyarok a századelőn, majd a Mi, magyarok a színpadon, a Mestermű születik, majd tavaly karácsonykor a Hősök és kalandorok. Hogy bírja a tempót?

– Sokat köszönhetek a feleségemnek, akivel megosztjuk a terheket. Három gyermekem van – Bálint, Marin és Márk –, akinek nem mondhatom azt állandóan, hogy gyerekek, most nem játszunk, mert apa éppen ír. Persze a sok ülőmunka, meg az, hogy már betöltöttem az ötven évet, az egészségemre is kihat. Örülök neki, hogy édesapám által sikerült megismernem Ádám Ágnes doktornőt, akivel közösen vettük fel a harcot a hipertóniával szemben. Mondhatom, sikerrel, hiszen a gyógyszeres kezelés mellett – a doktornővel konzultálva – valódi életmódváltást vittem végbe. Ez az én esetemben annyit tesz, hogy megpróbálok minden nap legalább tízezer lépést megtenni. Hihetetlen hatása van! A közérzetem sokkal jobb, a vérnyomásomra is kiváló hatással van, nem beszélve arról, hogy az erőnlétem is egyre jobb.

– Visszatérve az Újságmúzeumra és a könyvekre. Lesz újabb kötet?

– Biztosan. Nagy álmom, hogy a történelmi életrajzok után egy saját regénnyel jelentkezzek. A tematikája már a fejemben van.

– Melyik korban játszódik majd?

– Nem kérdés: a századelőn…

BJ