Gergely Róbert, a trubadúr útjai

Színész, énekes, dalszerző, rendező, szinkronszínész, egy magánszíntársulat tulajdonosa. Többnyire egyidejű, néha egymást követő szerepkörök egy színes, tartalmas életszövet egymásba fonódó szálaiként. Gergely Róbert idén 65 esztendős, több mint negyven éve a közönség figyelmének és szeretetének fókuszában.

Magas vérnyomása, enyhe fokú diabétesze nem gátolja semmiben. Odafigyel. Példát vesz és példát mutat. Bármikor egy újonnan megnyíló ajtóhoz érkezett élete során, azon belépve új lehetőségekre, ismeretekre, barátokra és élményekre talált. Így van most a diabétesszel is. Nem csak a művészi pályafutásáról, az állapotával együtt járó tapasztalatokról is tud lelkesülten és lelkesítőn beszélni.

– A hipertónia tünetei nagyjából hét éve jelentkeztek nálam. Fejfájás, szédülés, rossz közérzet. Egy családi ebédnél az apósom tette fel a kérdést először: a vérnyomásod rendben van? Hozta is rögtön a vérnyomásmérőjét, majd közölte, hogy egyáltalán nincs rendben, borzasztóan magas. Megkezdődtek a vizsgálatok, azóta napi rendszerességgel gyógyszert szedek, így ezek a panaszaim megszűntek. A diabéteszre tavaly derült fény, amikor az egészségemet féltőn óvó párom rám parancsolt, hogy vegyünk egy vércukorszintmérő eszközt. Megszúrtam az ujjamat, megcsináltuk a tesztet, az érték magas volt. Diabetológushoz fordultam, aki megnyugtatott, hogy gyógyszerre nincs szükség, megfelelő életmóddal és táplálkozással normál szinten tartható az állapotom. Így, hogy már a 60+-osok klubjába tartozom én is, ez igazán örömteli. Természetesen oda kell figyelni, betartani néhány szabályt, de lehet ezzel együtt teljes életet élni.

Egy műtét utáni rehabilitáció miatt nemrégiben olyan mozgásszervi kezelésekben részesült, amelyek a magas vérnyomás és a diabétesz esetén is jótékony hatásúak. Reumatológiai beutalóval a Lukács Gyógyfürdőben élvezte a nappali kórház nyújtotta gondoskodást, állapotjavító vízitornát, gyógytornát, úszást, súlyfürdőt, masszázst, fizioterápiát. Hangsúlyozza és ajánlja is, hogy ezt a háromhetes szolgáltatást bárki évente kétszer, alanyi jogon igénybe veheti az erre szakosodott gyógyfürdőkben. A hétköznapokban szívesen utazik, kirándul és nagyokat sétál a kutyáival. Követendő példaként az édesanyja, a diabétesszel ugyancsak érintett Vajek Jutka áll előtte. A hetvenes évek legendás tévériportere 85 éves, férje halála óta egy hűséges négylábú társsal Siófokon él. Fitt és energikus, nem hagyja el magát, egészségesen táplálkozik és a kiskutyája kíséretében minden nap kilométereket gyalogol.

– A betegségek, terápiák ellenére ön valahogy mégsem öregszik. Hogyan csinálja?

– Ez kedves, de a Gergely-naptárral nem vagyok kibékülve mostanában. Mintha gyorsabban pörögnének a napok, hamarabb telne az idő, felgyorsulna minden körülöttünk. Valószínűleg örököltem édesanyám jó génjeit, de a genetika önmagában nem elég. Ő a rendszeres mozgásra is nagyon odafigyel, és szerencsére ebben partnere a kutya, aki ily módon a „háziorvosa”, a terapeutája és a sporttársa is. A példájuk azt tanítja mindannyiunknak, hogy az egészségünk megőrzéséért, a testünk karbantartásáért, a „kortalanságért” mi magunk tehetjük a legtöbbet. Tudatosan, kitartóan, nem feladva, nem elkényelmesedve.

– Dalai révén ön a romantika, a tiszta szerelem megtestesítőjévé vált sokak szemében. Ilyen a hétköznapokban is?

– El kell hogy keserítsem, de nem. A mindennapokban semmiképp. Mindig két lábbal a földön jártam és járok ma is. A romantikusan hangzó dalok, azok a szerepek, amelyeket elém hozott az élet, mégis jól álltak. A személyiségemet egyfajta kettősség, de alapvetően a realitás jellemzi. Azokat a szép és nemes gondolatokat, azokat az érzéseket, amelyeket költők, írók, dalszerzők vetettek papírra, a másik énemnek köszönhetően tudom hitelesen közvetíteni. Magam sem csak előadó, mások műveinek interpretálója vagyok, hanem alkotó ember is, több hasonlóan lírai dal szerzője. A közönség ezt a lelkem mélyéről fakadó művészi énemet látja, ezt ismeri, ezzel azonosít. De nulla-huszonnégyben nem lehet romantikusnak lenni és nem lehet örökké szerelmesnek lenni sem.

Régen a trubadúrok voltak, akik dalokban, versekben fejezték ki az érzelmeiket. Nem véletlenül lesz Gergely Róbert közelgő születésnapi koncertjének címe A trubadúr. Ezen kivétel nélkül olyan dalok hangzanak el élőben, amelyek a legszebb emberi érzésekről szólnak. A koncert különlegességét az adja, hogy a „one man show” mögött egy hatalmas vetítővásznon a dalokhoz illő filmek peregnek majd, és a közönség is interaktív módon lehet részese az élménynek. A premiert január 22-én Győrben tartják a Richter Hangversenyteremben, a budapesti bemutatót pedig február 4-én a Stefánia Palotában.

– Egyszer azt nyilatkozta valahol, hogy a színpad a legjobb gyógyszer. A pandémia kényszerű szünete és a mostani gazdasági válság nem fenyeget azzal, hogy kifogy a gyógyszerkészlete? Előadóművészek és alkotók sokasága látja kilátástalannak a helyzetét.

– A kollégákkal sokat beszélgetünk arról, hogy mi, akik közönség nélkül létezni nem tudunk, hogyan éljük túl ezt a nehéz időszakot. A munkánk, a pénzkeresetünk, a megélhetésünk megingott, kiszámíthatatlanná vált, ezért nagyon kell örülni minden lehetőségnek. Gyakran előfordul, hogy felkéréseket mondanak le a szervezők, a bizonytalanság pedig a tervezést is megnehezíti. A világjárvány, a válság, a közelünkben zajló háború, az egész forrongó világ olyan helyzetet teremt, amiben a közönségünk egy részét sajnos már elveszítettük. A korlátozások, a tiltások megszülték a félelmet a közösségi rendezvények iránt. Kockázatossá vált minden olyan program, ahol az egészségünket és akár az életünket is fenyegető fertőzésveszélynek lehetünk kitéve. Az új csapást az energiaválság jelenti. Hiába fogadnának előadást az intézmények, ha a téli hónapokra bezárni kényszerülnek. A rezsiköltségek növekedése a háztartásokat is zsebbevágó problémaként sújtja, és van, ahol a kultúrára már nem jut emiatt. De nem csak nézők maradtak el, sok színész és előadó is váltott, elhagyta a pályát, biztonságosabb és biztosabb megélhetést nyújtó foglalkozás után nézett. Minden nehézség ellenére látjuk és érezzük azonban, hogy az emberekben él még az igény a tartalmas szórakozásra. Hálásak vagyunk, ha eljönnek hozzánk, mert erőt adnak a folytatáshoz. Nemrég szerepet vállaltam a zalaegerszegi színház Tanulmány a nőkről című előadásában, erre is nagy örömmel készülök. Remélem, hogy ezt a gyógyszert, amit a színház, a közösség jelent, semmi nem tudja megsemmisíteni.

– Az ön kis magántársulata, a Gergely Theáter mire készül mostanában? Jól gondolom, hogy utazó színházként, mint a hajdani vándorszínészek, egyfajta missziót teljesítenek?

– Erdélybe utazunk hamarosan, egy kéthetes adventi turnéra, közben már készülünk a költő születésének kétszázadik évfordulóját ünneplő Petőfi-évre. Mondjuk a verseit, szavaljuk a Nemzeti dalt, játsszuk A helység kalapácsa című komikus eposzát. Igen, mondhatjuk, hogy ez misszió, de még inkább kötelesség és öröm. Ha van bicentenárium, ha nincs, jó előadni ezeket a költeményeket. Már kisiskolás koromban találkoztam velük, a véremmé váltak, beépültek a zsigereimbe, Petőfi a magyarságtudatom része lett. A helység kalapácsa nyelvezete a mai korban már furcsának tűnik, de nekünk remek játéklehetőséget kínál, a nézőknek pedig egy izgalmas felfedezést. A közel kétszáz éves sorokat mi, mai színészek, a mai eszköztárunkkal tesszük közérthetővé, és a humorára ráérezve a közönség végül velünk együtt nevet. Ez nagyszerű dolog!

– Olyan sokféle szerepkörben kipróbálta már magát. Melyikben volt a legboldogabb?

– Az életem úgy alakult, hogy egy-egy szakaszán mindig változtak kicsit a prioritások. De azt a sokféle tapasztalatot, amik által ma az vagyok, aki, ezeken keresztül tudtam megszerezni. Zöldfülű ifjúként csak arra vágytam, hogy közismert legyek, hogy kitűnjek valamivel, hogy „fényesebben” létezzem, mint mások. Erre akkor a színészet adott lehetőséget. Harmincegy éve, amikor a véletlen elém sodort egy dalt, az Emmanuelle-t, még nem gondoltam rá, hogy ezzel egy új ajtó, az énekesi pálya nyílik meg előttem. Aztán sorra tárultak ki az ajtók, jött egyik feladat a másik után, és mindegyik az életpályám része lett. Van munka. Azzal foglalkozom, amit szeretek. Mindaz, amit csináltam és csinálok, nagy kedvvel tettem és teszem, soha nem kényszerítettek semmire. Ez a legfontosabb. A szerencsém az volt, hogy Salgótarjánban, a munkás fiatalok harmadik országos találkozójának szavalóversenyén Kerényi Imre megkérdezte tőlem, a tizennyolc éves sráctól: nem akar maga színész lenni? Ezzel megnyitott egy ajtót és egy utat a főiskola felé. Minden utamon, minden megnyíló ajtó mögött találtam barátokat és barátokká váló közönséget. Hálás vagyok, hogy még mindig kíváncsiak rám, várnak és együtt énekelnek velem. Több mint harminc év után se kopott meg a kölcsönös szimpátia, a szeretet és odafigyelés. Ezt minden alkalommal megköszönöm.

– Nem tart attól, hogy a jelen kor elgépiesedő, elszemélytelenedő világában Gergely Róbert és Szécsi Pál dalaira, erre a „trubadúr-lelkületre” egyszercsak már nem lesz igény?

– Olyan fiatalok vesznek körül, akik erre fogékonyak, akiknek a szemében látom az örömöt, a lelkesedést. Bízom bennük, és amit az életem során tudásban, tapasztalatban megszereztem, nekik adom át. A Gergely Theáter társulatában nálam idősebb színészkollégák is játszanak. Harsányi Gábor, Heller Tamás, Pelsőczy László, Forgács Gábor – az elődeink. Nekem megadatott az a lehetőség, hogy a két generáció között megnyissam az utat a jövő felé. Ezek a fiatalok ugyanolyan érzékeny, szépre fogékony lelkek, mint én voltam ifjú koromban, úgyhogy nem aggódom. Az érzelmek sosem válnak korszerűtlenné.

S. Bonnyai Eszter