Az élet akkor is lehet szép, ha nem izgalmas

Marton Renátával 2019-ben ismerkedtünk meg. A zalaegerszegi hölgy 12 évesen lett cukorbeteg. Mindig tudta, hogy az egészségügyben szeretne dolgozni, gyógytornász lett, először itthon, aztán Angliában, majd Norvégiában dolgozott. Azt is tudta pici korától kezdve, hogy világot szeretne látni.

Mindkét álma valóra vált, nem is akárhogyan. Akkor találkoztam vele – olvasóink is, mert hosszú cikkben számolt be a történtekről – amikor 14 000 kilométert kerékpározott Szingapúrból Zalaegerszegre, teljesen egyedül.

Azóta ismerősök vagyunk a közösségi médiában, s pár hete láttam: férjhez ment. Természetesen azonnal felhívtam. Egzotikus útjáról hat éve jelent meg tudósítás, akik olvasták, azóta elfelejthették, és sokan vannak, akik akkor nem találkoztak a cikkel, ezért most visszalépünk az időben. Részleteket olvashatnak Renáta beszámolójából, mielőtt a mostani interjúhoz érnénk.

Ami a hátizsákba belefér

Volt egy „körülbelül-tervem”, ami úgy festett, hogy 4 hónap alatt bejárom Thaiföldet, Kambodzsát, Vietnámot, Laoszt és Indonéziát. Ezt a szakaszát az utamnak hívjuk az „hátizsákolásnak”. Van egy hátizsák, és ami abba belefér, az jöhet. Néhány ruhadarab, hálózsák, neszesszer, törülköző, útlevél (illetve fénymásolatok róla), napló a jegyzeteknek, pici laptop, telefon, külső aksik. Víztisztító berendezés, gyógyszertár (inzulinok, tesztcsíkok, szőlőcukor, glukagon, antibiotikum, széntabletta, mini elsősegélycsomag, fájdalomcsillapítók), napszemüveg, meg ilyesmi.

Délkelet-Ázsiában nagyon sok hosztel van. Egy nagy szobában áll mondjuk 10 emeletes ágy. Semmi flanc. Amint belépsz, lehet ismerkedni. Laosz fővárosában egy ilyen hosztelben találkoztam egy francia sráccal, aki biciklin utazott. Addig azt gondoltam, hogy a világ legjobb utazós sztorija a hátizsákolás. Ő arról mesélt, hogy biciklin ülve az időd jó részét nem a turistás helyeken töltöd, hanem eldugott falvakban, hiszen ott vezet az út.

Az ázsiai népek nagyon vendégszeretők

Jóval olcsóbb volt a biciklin, sosem kellett szállásért fizetni, fel voltam készülve kempingezésre. Volt függőágyam is, sátram is. Testközelben ismerkedhettem a helyiek szokásaival, azt a vacsorát ettem, amit ők, abban a rozoga kunyhóban aludtam, ahol ők, együtt mentem az asszonyokkal a kútra az esti mosakodásra.

Az ázsiai népek nagyon-nagyon vendégszeretők. Nekünk itthon fogalmunk nincs erről. Tekerek az út szélén, lelassít mellettem valaki motorral, és elkezdi átpakolni nekem az almáit. Vagy a kezembe nyom egy flakon ásványvizet. Házakból rohannak ki az emberek integetve, gyerekek biciklire pattannak, és a nyomomba erednek, hogy a falu végéig kísérjenek. Ha pedig megállok valahol enni, behívnak, hogy töltsem ott az éjszakát. Ahogy közeledtem Európához, úgy csökkent a vendégszeretet. Ez se nem jó, se nem rossz, csupán hatalmas kulturális különbség.

Életem legkülönlegesebb szakasza volt

Rengeteget tanultam a világról, más kultúrákról, sőt magamról is. Megtanultam, hogy bármit megtehetünk, amit igazán szeretnénk, amit annyira szeretnénk, hogy hajlandóak vagyunk tenni is érte. Körültekintően fel kell készülni, és ha igazán akarjuk, sikerülhet. Az sem lehet gát, hogy cukorbeteg vagyok.

Kétszer kellett megoldanom, hogy eljussanak hozzám, a világ másik felére az új inzilinadagok. Megvehettem volna minden további nélkül az összes országban az inzulinjaimat, de fizethettem volna a teljes összeget, az pedig túl drága. A Facebookon keresztül találtam valakit (ismerős ismerőse), aki jött Thaiföldre, és elhozta a csomagot.

A másik nehézség a tárolás volt. Az internetről rendeltem Frio inzulintatyót (nézzetek utána: frioinsulincoolingcase.com). Ez egy olyan, direkt inzulinok tárolására megalkotott tatyó, hogy vízbe áztatásra a belevarrt hűtőgolyók aktiválódnak, és hidegen tartják az inzulint 45 órán keresztül. Így nem volt semmi további probléma, csak figyelnem kellett arra, hogy rendszeresen újra beáztassam a tatyókat.

Mindenütt esznek az emberek

A táplálkozással viszont semmi nehézség nem volt: széles nagyvilágban esznek az emberek. Természetesen mindig volt nálam 2-3 étkezésre való adag, illetve mindig volt szőlőcukor a kormánytáskában. Nem hipóztam többet, mint bármikor előtte. Persze kevesebb inzulint kellett adnom, hiszen elég sokat tekertem, átlagban olyan 50-60 kilométert az aktív napokon. (A legtöbb 140 km volt egy nap alatt.) Vércukormérő tesztcsíkom volt bőven, úgyhogy mértem aránylag gyakran.

Ha belegondolok, hogy amiatt, mert cukorbeteg vagyok, itthon maradtam volna a „biztonságban”, és nem éltem volna végig ezt a majd 2 évet! Máshol is biztonság van. Kórházak és gyógyszertárak is vannak mindenhol, és segítőkész, nyitott, érdeklődő emberek. Sőt, sokkal segítőkészebb és vendégszeretőbb népek vannak, ahogy egyre keletebbre megyünk. Életem két legjobb éve volt ez, kétség nem férhet hozzá.

Utolsó magányos kerékpározása

2019-ben, hosszú útja után, Angliában mint gyógytornász, állandó helyettesítőként dolgozott Renáta, így viszonylag könnyen tudott ismét három hónap szabadidőt teremteni magának. Újra biciklire ült, most Közép-Ázsia, Tadzsikisztán, Kirgizisztán, Kazahsztán volt az úticélja. Ez a Pamír hegységi útja volt az utolsó magányos kerékpározása.

2020-ban a COVID őt is „röghöz kötötte”, hiába voltak újabb tervei, nem kószálhatott a világban. Maradt az egészségügy, neurológiai rehabilitációs gyógytornász Kent megyében ma is. Mégsem kesereg, mert ez az időszak is tartogatott örömet számára, ekkor ismerkedett meg a férjével. Russel elektromérnök, angol, de édesapja indiai származású.

Bicikliről motorra?

Szerencsére ő is szeret kirándulni, bár korábban ritkán kerékpározott.

Azóta ketten együtt kisebb utakat szerveznek, az évi szabadság limitje korlátozza őket. Együtt jártak már Ománban, végigkerekezték Litvániát, Észt- és Lettországot, de Angliában is tettek egy túrát. Ezek általában 3 hetes utak, Renáta rövidnek tartja ezeket – a többéves útjára gondolva nem is csodáljuk –, de az élet valóságát elfogadja.

Nászútjukat Thaiföldre tervezik, ahol robogókat bérelnek majd, s azzal járják be az országot. Micsoda kényelmi váltás, talán öregszik a világjáró biciklis hölgy? Jót nevetett, de megmagyarázta: kevés az idő, három hét alatt szeretnének minél többet látni. Russel imádja a motorozást, Renáta hosszú távú tervei közt is szerepel, hogy megszerzi a motoros jogosítványt. Minél több opció van, annál jobb.

Így érzi jól magát

Renáta 44 éves, nem csoda hát, ha kicsit lassít. De tényleg csak kicsit! Az egészsége rendben van, a cukorértékei jók. Annyi kellemetlenség történt, hogy Hashimoto-betegséget is diagnosztizáltak nála, ez a pajzsmirigy autoimmun gyulladása. Nehezen bár, de végül sikerült beállítani a megfelelő pajzsmirigyműködést, viszont ez időtájt – 2024-ben – Renáta úgy döntött, minimalizálja a szénhidrát-fogyasztását, s ezzel most már másfél éve remek átlagos vércukorértékeket mérnek nála. Sőt, az angol diabetológusok szerint túl alacsonyan tartja a cukrát. Renáta azonban így érzi jól magát.

– Angliában nem írnak elő szigorú diétát. Inkább azt tanítják meg, hogy a nap melyik szakaszában mennyivel mozdítja meg a vércukromat 1 egység inzulin, illetve 10 gramm szénhidrát mennyivel viszi fel a vércukorszintemet.

Szereti a munkáját, ennek ellenére párjával azon gondolkodnak, hogy milyen jó lenne fiatalon, mondjuk 55 évesen nyugdíjba menni. Ha ez sikerülne, elköltöznének melegebb éghajlatra, de mindenképpen Európában maradnának.

A múlt nyomot hagyott Renáta – és most már Russel – életében. Azóta is rendszeresen, évente 15-20 alkalommal vendégül látnak biciklis turistákat. A neten lehet ajánlani a lehetőséget, amivel a világjárók élhetnek: a kertben bárki felverheti a sátrát. Remek beszélgetések zajlanak ilyenkor esténként.

Egy kolléganője megkérdezte Renátától, a távol-keleti útját hogyan lehet überelni? Elgondolkodott, s rájött, nem kell ezzel foglalkozni.

Akkor arra volt szüksége, most meg arra, hogy megtanulja, hogyan telepedjen le, hogyan lássa meg a szépséget a rendszeres munkában, a házasság mindennapjaiban.

– Nekem nagyobb feladat volt elfogadni, hogy az élet akkor is lehet szép, ha nem izgalmas.

Herth Viktória