Joslin-érmeseink

Szegedi barátaim

Ritka az olyan interjú, amikor a kérdezővel szemben négyen is ülnek. A közelmúltban Szegeden átélhettem ezt a helyzetet, illetve nem is Szegeden, hanem egy közelében fekvő faluban, Balástyán. Beszélgetőtársaimat régről ismerem, hármójukkal 2009-ben találkoztunk Győrben, a 40 éve cukorbetegek első találkozóján. Ildivel 2015-ben ismerkedtünk meg, kapcsolatunk azóta barátsággá mélyült.

Mind a négyen, akik velem szemben ültek – pontatlan vagyok, egy takaros ház étkezőjében az asztal körül ültünk – fiatalosak, lendületesek és vidámak. Az asztalon ropogtatni- és innivaló, gyümölcs. Ezt azért emelem ki, mert egy férfi készítette a tálalást, aki ráadásul alig-alig lát.

Bitó Zoltán és felesége, Bitóné Sós Emma (akit mindenki Katinak hív) voltak vendéglátóink, Fazekasné Völgyi Gyöngyi és Piros Ildikó voltak velem együtt a vendégek. Zoli, Kati és Ildi Joslin-érmesek, Gyöngyit is megilletné, de ő nem szánta rá magát, hogy igényelje.

Nem is hiszem, hogy cukorbeteg vagy

Mind a négyen 1964 és ’68 között lettek cukorbetegek, Gyöngyi és Zoli 13, Ildi 9, Kati 8 évesen. Gyöngyi és Kati egy időben voltak a gyermekkórházban, de erről csak Gyöngyinek vannak emlékei. Büszkén mondja, hogy azóta sem volt a diabétesze miatt kórházban, még a terhessége alatt sem. Ildi „irigykedik” is emiatt, őt minden évben befektették hosszabb-rövidebb időre a kórházba, Zoli pedig viccesen megjegyzi:

– Nem is hiszem, hogy cukorbeteg vagy!

Ahogy Gyöngyi élete történetét meséli, nehezen is hihető. Sovány kislány volt, sokat ivott, a körzeti orvos állapította meg a diabéteszt.

– Anyut ledöbbentette a dolog, de megpróbálta eljátszani, hogy nem komoly a baj – mesélte Gyöngyi. – Arra emlékszem, hogy a paradicsomleves cukor nélkül nagyon nem ízlett. Közgazdasági szakközépiskolát végeztem, kalkulátorként dolgoztam. Férjhez mentem, és a GYES alatt elvégeztem a mérlegképes könyvelői képzést.

Röszkén éltek sokáig, férje szüleinél, zöldséget termesztettek fóliasátorban, harminc éven át hajnalban jártak a piacra, Gyöngyi utána ment a munkahelyére.

– Nem csoda, hogy folyton fáradt voltam, de beteg az nem. Négy éve nyugdíjba mentem, már az unokám is 16 éves.

Egy fia és egy lánya született Gyöngyinek, s ahogy már említette, terhességei alatt sem került kórházba. Otthon is egészségesként tekintenek rá, szinte észre sem veszik, hogy cukorbeteg. Ebben inkább elismerést érez, nem a törődés hiányát.

Nem vagyok főállású cukorbeteg

Ildinek szintén egy fia és egy lánya született, ma három unoka büszke nagymamája. Az ő első terhessége nem hasonlított Gyöngyiére, hiába mondta a kórházban, hogy rosszul van, egészen a ketoacidózisig romlott a helyzet. 1981-ben a kórházban is nehézkes volt a mérés, önellenőrzésről még szó sem volt.

Az sem ment könnyen, hogy diagnosztizálják gyermekkorában a diabéteszt, fáradékonyságnak titulálták sokáig. Amikor végre egy orvos megkérdezte, hogy volt-e a családban cukorbeteg, s kiderült, hogy apai nagypapája inzulinos volt, végre megmérték a cukrát. Ma sem tudja Ildi, hogy mennyi volt, sejthető, hogy nagyon magas, mert nem mondták meg az értéket a családnak.

Ildi informatikusként dolgozott 2006-ig, azóta rokkantnyugdíjas. Egy infarktus tette fel a pontot az i-re, ekkor fogalmazódott meg benne: a teher, amit eddig cipelt – munkahely, család, háztartás és a diabétesz – felemésztette az erejét. Talán szakmájából fakad, hogy ahogy megjelent az országban, vágyni kezdett az inzulinpumpára. A család megvásárolta neki, a működtetését finanszírozza Ildi, s a mai napig élete egyik legjobb döntésének tartja.

– Hatalmas szabadságot biztosít a pumpa. Nem veszem komolyan a cukorbetegséget – mondja.

Ez persze így nem igaz, bármilyen jól is hangzik. Nála laktam pár napig, láttam, mikor mit eszik, mennyit mozog.

– Betartom a szabályokat, de nem csinálok nagy ügyet belőle – pontosítja mindennapjainak jellemzését. Viccesen, vagy inkább bölcsen hozzáteszi: – Nem vagyok főállású cukorbeteg.

Kati már csak otthon szeret lenni

– 2010-ben meghalt az édesanyám, nem tudtam feldolgozni, máig nagyon hiányzik. – Ekkor kezdett rohamosan romlani a látása, majd 2011-ben teljesen elvesztette. – Kellemetlen az emberek között. Miért nem fogadják el, ha azt mondom, nem kérek segítséget, akkor tényleg nincs rá szükségem.

Milyen furcsa az élet. Zoli fiatal kora óta rosszul lát, bal szemére 1981 óta vak, a jobbal mintha törött üvegen át látna, a hegesedések között kell keresgélnie. Kettőjük közül most mégis ő az, aki a mindennapok feladatait ellátja. Kati sokáig masszőrként dolgozott, és főzött, amíg csak bírt, mindenki tanúsítja, hogy remekül csinálta. Ma már csak otthon érzi magát biztonságban.

– Öreg vagyok a technikához – panaszolta Zoli, de az informatikus Ildi nevetve közbeszólt:

– Én már nem is értem a problémáit, ha megkérdez.

Zoli könyvet olvas az új telefonjával, bármiről elbeszélget a mesterséges intelligenciával, ha kell, kivetíti a tévére a telefon képernyőjét. A lakásban minden készülék beszél, minden eszköz biztonságossá van alakítva. Zoli igazi ezermester. Amikor 30 évesen leszázalékolták, a tsz-majorban dolgozott, kútfúró volt, géplakatos, de bármihez nyúlt, az megjavult. Ő készítette a dupla biciklit is, amin Katival tudnak együtt kerekezni.

– Annak idején nagy KISZ-élet volt a faluban. Én nem egyszerűen közösségi ember voltam, mindent megtettem a közösségért.

Emiatt, de kedves egyéniségéért is mindenki szereti részben lakóhelyén, részben a cukorbetegek közösségében.

Mind a négyen tagjai voltak a szegedi egyesületnek. Katiék ma már nem járnak az összejövetekre, de a barátság többekkel megmaradt. Például Gyöngyivel és Ildivel. Amikor felelevenítették a sok közös programot, öröm volt hallgatni őket. Zoli például azt mesélte, volt, hogy egy kirándulás során a lányokkal aludt, nem kellett félniük, nem látta őket.

Kell hozzá a szeretet

A hölgyek kibogozták, gyermekkorukban mikor és hol találkoztak, mindhárman a gyermekkórházba jártak, Zoli a klinikára, ezért vele nincsenek közös gyermekkori emlékeik. A szegedi egyesületben sem egy időben voltak igazán aktívak, 10 évvel ezelőtt, a kaposvári cukorbeteg-találkozóra készülődés hozta össze négyőjüket. A barátság azóta is tart. Nem hetente, de gyakran találkoznak, jókat beszélgetnek, közös programokat szerveznek. Ráadásul mind a négyen ugyanahhoz a diabetológushoz járnak, Várkonyi professzorhoz.

Zoli hálás a diabétesznek, mert neki köszönheti élete szerelmét. 1984-ben találkoztak először, a szakrendelésen. Később kinyomozta, hol dolgozik a csinos hölgy, aki már az első pillanatban magával ragadta. Kati akkor asszisztens volt az SZTK-ban, Zoli odament, s amikor Kati hivatalosan megkérdezte, kit keres, egyértelmű volt a válasz, magát.

Egy év múlva megtartották az esküvőt, e házassággal Zoli kapott egy akkor 7 éves kisfiút is. Sokat utaztak, elsősorban Magyarországon, de most, hogy nehezen mozdulnak ki, jó visszaemlékezni ezekre a kirándulásokra.

Gyöngyi külföldre is sokat utazott a családjával, a diabétesz nem zavarta a nyaralásokat. Ildi sem tekinti betegségnek a diabéteszt, de azért – egymás közt – bevallják, folyamatos feszültséget jelent, annyi mindenre kell figyelni.

Belső feszültség, sok munka, sötétség ellenére mind a négyen vígkedélyűek, különösen Katit és Zolit öröm figyelni.

– Nagyon nehéz, de csak így érdemes – foglalta össze véleményét Zoli, amikor humorukat dicsértem. – Majd Kati felé fordulva hozzá tette:

– És kell hozzá a szeretet!

Herth Viktória