Sportos Cukros kalandok
Csúcstámadás: 2645 méter
A Sportos Cukorbetegek Egyesületének szervezésében szeptember első hétvégéjén egy vállalkozószellemű, 17 fős csapat Légár Balázs vezetésével elindult, hogy a Triglav, a Razor után meghódítsa a szlovén Júlia-Alpok következő kiszemelt hegycsúcsát, a Jalovecet (2645 m). Balázs nem árult zsákbamacskát: őszintén elmondta, az eddigieknél keményebb túra lesz.
Már a pénteki utazás se volt eseménytelen, de a szállásunk, a Tamar menedékház az eddigiekhez képest full extrás helynek bizonyult. Kora reggel nekivágtunk az egész napos (12–14 órás) alpesi menetnek, a Jalovec meghódításának.
A Jalovec sokak szerint a Júlia-Alpok hercegnője, fenségesen, karcsún emelkedik az alacsonyabb hegyek fölé, mások hegyikristályhoz hasonlítják jellegzetes csúcsát. Túránk kiindulópontjából szemlélve mindkét hasonlat megállja a helyét: félelmetes, megközelíthetetlennek tűnő méltóság ötvöződik benne a kristály geometriai tökéletességével.
A fenyves részről kiérve törpefenyők, zöldellő gyepek között haladtunk egyre feljebb, már ezen a szakaszon két csapatra oszlottunk. A nyeregbe érve vettük fel a biztonsági felszerelést jelentő hevedereket, sisakot, kesztyűt. Az út peremeken, bevágásokban haladt fölfelé, szúrós, mozgó kövek nehezítették a kapaszkodást, mászást. A csúcs meghódításához nem volt szükség nyaktörő mutatványokra, akrobatikus mászásokra, viszont ez a terep megkövetelte a koncentrálást, a tudatosságot, a pontosságot. Kitartással, szorgalommal fel lehetett jutni.
Első igazi hegymászó élményem
Reggel átmeneti céltartományra állítottam a pumpámat, a reggelihez pedig egyáltalán nem adtam inzulint, de a hajnali automatikus korrekció így is beütött: az első 3-4 kilométert 4 alatti vércukorral tettem meg, folyamatos szénhidrátpótlás mellett. Ezután elkerülhetetlenül jött az ellenreguláció, és nagyon felment a cukrom. Az ingadozás erősen visszafogta a teljesítményemet.
Ahogy egyre magasabbra értünk, a meredek emelkedők mellett előkerültek a hegymászó-felszerelések is. Bizonyos szakaszokon via ferrata kábelek voltak kifeszítve, ezekhez rögzítettük magunkat, és kapaszkodhattunk is. Sajnos akadtak olyan részek, ahol nem volt biztosítókötél, pedig nagyon indokolt lett volna. Keskeny párkányon kellett áthaladni: egyik oldalon sziklafal, másikon szakadék, kötél nélkül. Itt besokalltam és visszafordultam. Ketten is visszajöttek velem, ezúton is hatalmas köszönet nekik!
A leereszkedés a meredek murvás részen hosszú, fizikailag és mentálisan egyaránt megterhelő szakasz volt. Minden lépésre figyelnünk kellett, mégis sikerült párszor megcsúszni. Az utolsó, erdős rész már egy örökkévalóságnak tűnt.
Mégis: a hegyek és a táj csodálatosak voltak. Életem egyik legszebb vidéke és legjobb élménye. Nem bántam meg, hogy visszafordultam – büszkeséggel tölt el, hogy addig is feljutottam.
K. Kriszti
Volt olyan rész, ahol indokolt lett volna a biztosítás, komoly mélységek fölött kitett sziklákon haladtunk, ahol egyetlen botlás, rossz mozdulat végzetes lehet. Itt nincs hibázási lehetőség, éppen ezért higgadtan, megfontoltan, apró lépésekkel haladtunk a célunk felé. És az út hosszú volt, mentálisan is kihívást jelentett. Előfordultak kritikus pontok, megtorpanások, elsuhanó félelem – nemcsak önmagunkért, de egymásért is felelősek voltunk. Ott voltunk, jelen voltunk egymásnak, ha zuhanó vércukorra kellett cucc, vagy ereszkedésnél nem találtuk talpunk alatt a biztos pontot, mindig volt előttünk, utánunk egy ember, akire feltétel nélkül számíthattunk, és a vezetőnk, akit bizalommal követtünk.
Felszabadító, kegyelmi pillanat volt végre elérni a csúcsot, ami nem egy hegyes spicc, inkább keskeny gerinc, ahol a hétvégi jó idő miatt sokan voltak. Volt szerencsénk tiszta panorámában, a szomszédos hegyvonulatok, csúcsok, völgyek szépségében gyönyörködni és végre megjutalmazhattuk magunkat a szendvicsekkel, csokikkal. Kellett is az energia, hiszen a hosszú kőfolyosón való ereszkedéshez is olyan technikát kellett alkalmaznunk, ami még igénybe vette a térdet, bokát. Nagy boldogság volt a menedékház esti fényeit meglátni, és konstatálni, hogy mindenki épen, rendben, élményekkel teli visszaért.
Mindenkire büszke vagyok, de különösképpen Balázs lányára, a 15 éves Almára, aki óriási önfegyelemmel, kitartással csinálta végig a túrát, és akinek hálás vagyok a legszorultabb helyzetemben való mászós technikai segítségéért. A túra szépségeit, nehézségeit megosztva már itthon, valaki megkérdezte, hogy ha mindezt előre tudom, akkor is elindultam volna – a válaszon nem is gondolkodtam: igen. Ezzel a csapattal, ezekkel a fantasztikus emberekkel bármikor, bárhova! Köszönjük, Balázs, hogy hittél, bíztál bennünk, köszi a lehetőséget, szervezést, az ultramenő élményeket ismét.
Zupkó Anett
