Joslin-érmesünk

Jó fából faragtak

Kevesen lehetnek olvasóink között, akik nem ismerik Jakab Katit. Az egri cukorbetegek lelkes vezetője az idei Civil Fórumon vette át az 50 évnyi inzulinos diabéteszért járó Joslin-érmet, nem a forgatókönyv szerint délután, hanem a program elején, mert szinte azonnal fordult is vissza, délután sorstársaival nőnapi ünnepséget tartottak Egerben.

Karesz

Mikor megismertük, furcsállottuk a nevét, Jakabné Jakab Katalin. Férjét, Jakab Károlyt is sokan ismerjük, szinte mindig együtt jönnek a rendezvényekre, bárhol is legyen az az országban. Karesz – Kati mindig így emlegeti – mintapéldája a partnerét támogató, segítő házastársnak. Gyermekkorukban ismerkedtek meg szülőfalujukban, Felnémeten – az azóta Eger részévé vált faluban – ahol 26 Jakab nevű család élt. Ahogy ez szokás volt, a rokonságban nem álló Jakabokat becenevekkel különböztették meg.

1984-ben házasodtak össze, lányuk, Katica 4 év múlva született, épp a házassági évfordulójuk napján. (Budapesten él, az agrárminisztériumban dolgozik jogászként, s novemberre – talán világnapi ajándékként – várja első gyermekét, a leendő nagymama nagy örömére.)

Katica születése azért is nagy dolog volt, mert addig Kareszt nem nézték jó szemmel a családban, de a kislány születése varázsütésre megoldotta ezt a problémát.

Eszembe sem jutott, hogy nem múlik el

Kilencéves volt Kati, amikor nagymamája befizette egy leányfalui táborba, s onnan két hét után kimerülten, lefogyva jött haza, szerencse, hogy a körzeti orvost helyettesítő doktor azonnal felismerte, mi a baj.

– Amikor bekerültem a kórházba, természetesnek tartottam, hogy meg fognak gyógyítani. Tudtam, hogy cukorbeteg vagyok, de eszembe sem jutott, hogy nem múlik el. A nagynéném hozott nekem csokit, mondtam neki, hogy egy hét múlva majd megeszem.

Azt a csokit sosem ette meg, viszont összebarátkozott egy 10 éves fiúval, akinél szintén cukorbetegséget diagnosztizáltak. Együtt tanulták a diétát, az inzulin beadását. (Felnőttként meg is kereste őt, sajnos rosszabb fizikai állapotban van, mint Kati.)

– Már akkor arra gondoltam, ha Jóisten engedi, csinálok egy sorstársi közösséget, mert megtapasztaltam, együtt könnyebb tanulni, elfogadni. Azt is mondtam, ha felnövök, tábort fogok szervezni cukorbeteg gyerekeknek, ne legyen nekik olyan rossz, mint nekem volt. Idén már a 10-dik ilyen táborunk lesz.

Kati „szerencsés”, nem ugrál a cukra, remekül kézben tudja tartani.

– 17 évig nem volt mérőm, csak 1988-ban jutottam hozzá. Arról álmodoztam, milyen jó lenne, ha egy óra a karomon mutatná a vércukromat. Ma már itt van rajtam, azonnal látom az értéket, de ma már nem is kell látnom, pontosan érzem, éppen mennyi. Általában reagálni is jól tudtam az alakulására: tornásztam, sétáltam, sokat ittam és a javulást is mindig megéreztem. Amikor a kislányomat vártam, Kerényi Zsuzsanna doktornő, aki maga is diabéteszes, s akitől nagyon sokat tanultam, azt mondta, olyan jó a cukrom, minta nem is lennék diabéteszes. Ma sincs szövődményem, jó fából faragtak.

Hosszan, szépen lehet élni

Annak idején, a kezdetekkor nagyon megijedtek Kati szülei, a kislány vigasztalta őket. Majd szinte el is felejtették a diabéteszt, Kati olyan ügyesen menedzselte magát, pedig akkor még bonyolultabb volt az élet, még kifőzendő tűket használtak. Sokat olvasott a cukorbetegségről, igyekezett mindent megtanulni. Amúgy is szeret tanulni. Középiskolában matek-fizika tagozatra járt, végig kitűnő tanuló volt. Történelemversenyen indult, s mivel szép eredményt ért el, nem is kellett felvételiznie a főiskola történelem-orosz szakára.

Diploma után tanítani kezdett, mellette nevelőtanár volt a kollégiumban, igyekezett minél több pénzt keresni, hogy összejöjjön az első lakásra való (leendő férje sorkatonai szolgálatát töltötte). Sikerült megvenni az első lakást, összeházasodtak, jött a baba. A gyes alatt tanult meg németül. Az idegenvezetés vonzotta.

– A középiskolában városismereti versenyt is nyertem, ma is büszke vagyok szépséges városunkra. Egyszer a Hortobágyon egy remek idegenvezetővel találkoztam, akkor éreztem, szívesen csinálnám én is ezt.

1989-től az egri vár idegenvezetője, német nyelvvizsgára készít fel egyetemistákat, mellette pedig (vagy elsősorban?) a Cukorbetegek Egri Egyesületét vezeti. Mindig szeretett segíteni, bárkinek, aki rászorult. Most elsősorban a példájával tanít. Nemrég egy fiatal fiú tőle tanulta meg, hogy nem kell kétségbeesnie a diabétesz miatt, nemcsak remény van, hanem sok-sok lehetőség, Kati pedig – már a Joslin-éremmel is megerősítve – bizonyítja, hogy hosszan és szépen lehet élni cukorbetegen is.

Úgyis megoldom!

A beszélgetésünk során megkérdeztem a folyton mosolygó, csacsogó Katitól, volt-e olyan, amikor elkeseredett.

– Nem – válaszolta. – Úgyis megoldom! Mindig mindenhez így állok hozzá.

– S ha fáradt vagy, mi tölt fel?

– Karesz! – vágja rá azonnal, majd így folytatja: – A munkám, amit végzek, mert mindegyiket szeretem. Vagy például ez a beszélgetés. A számítógép előtt ülést, a mozdulatlanságot nem szeretem. Vettünk egy kicsi lerobbant hajót, Karesz felújította, ezen szoktunk a Tiszán pecázni. A COVID alatt gyakorlatilag a hajón éltünk. Nagyon szeretek ott lenni, még édességet is ehetek, mivel ott nyugodt vagyok, inkább lefelé megy a cukrom, mint felfelé.

Sok mindenről beszélgettünk még, gyerekkori sztorikat elevenített fel, arról az álmáról beszélt, hogy az egri közösséggel meg szeretné látogatni Banting sírját, szülőházát, s ha már ott járnak, megnéznék a Niagara-vízesést is.

– Ahogy erre a beszélgetésre készültem, jó volt átgondolni az életemet. Jó volt eddig az életem. Persze, nem magától lett az, teszek is érte.

Herth Viktória