Bemutatjuk szakértőinket

Dr. Rosta László

A Diabetes magazinban olvasható információk mindig hitelesek. Ezt a szakszerűséget – a lapunkat és a cukorbetegek országos közösségét segítő – diabetológusoknak és egyéb szakembereknek köszönhetjük. Ebben az évben megismertetjük olvasóinkat azokkal a szakértőkkel, akik szerkesztőségünk és a CEOSZ munkáját segítik.

Dr. Rosta László a Magyar Diabetes Társaság háziorvosi munkacsoportjának vezetője, háziorvos Zala megyében, három majdnem felnőtt gyermek édesapja, egyre jobban játszik harmonikán és elégedett az életével. Ezzel az összetett mondattal valójában be is mutattam a DiabPont szakértőjét, az olvasóink számára évek óta ismerős doktort.

Csintalan falusi gyerek

Az évek során sok orvostól kérdeztem meg, miért épp ezt a hivatást választotta. Gyakori válasz a családi hagyomány, illetve a már gyermekkorban megjelenő segítő szándék. Rosta doktor családjában nemcsak orvos, de értelmiségi sem volt korábban, tehát a családi minta követése szóba sem jöhet válaszként. Ahogy mesélte, a másokon való segítés szándéka sem fogalmazódott meg benne gyermekkorában. Olyan volt, mint minden egészséges falusi gyerek, csintalan. Imádott focizni, mint a többiek, de valamiben különbözött tőlük: olvasni is nagyon szeretett. (Ma is sokat olvas. Ha a kaszás megvárja, amíg elolvassa az összes, nyugdíjas korára felhalmozott könyvet, legalább 120 évig fog élni.)

– Három oka van, hogy orvos lettem. Kis zalai faluban gyerekeskedtem, ahol a körzeti orvos nagy becsben állt, mindig tisztelettel beszéltek róla a falubeliek. Az iskolában pedig azt hallottam, hogy az orvosi egyetemre protekció nélkül lehetetlen bejutni. Esélyem sem volt a protekcióra, így kihívásnak tekintettem, hogy felvegyenek. Harmadikként Brinkmann professzort kell említenem, a Fekete-erdei klinikáról: békés körülmények között lakott, a klinikán mindent megoldott, mindenki rá figyelt. Ilyesmit szeretnék én is, fogalmaztam meg gyerekkoromban. (A mai napig ennek a filmnek a zenéje a telefonom csengőhangja.) Hozzá kell tennem, 18 éves koromig nem láttam kórházat belülről, senki nem volt beteg a környezetemben.

A középiskola matematikatagozatától (ahová azért jelentkezett, mert egyedül ide kellett felvételizni) egyenes út vezetett a Pécsi Orvostudományi Egyetemre. Remek évek voltak, jó közösség, remek barátok, szép város, ami ráadásul melegebb, mint Zalaegerszeg.

– Hematológus szerettem volna lenni, be is jártam az I. Belklinikára, a TDK-s pályamunkámat is ebből írtam.

„Ennyire sehol nem becsültek meg”

A diploma megszerzése után Rosta doktor egy évet dolgozott a zalaegerszegi megyei kórházban, majd öt évet Budapesten, az Országos Hematológiai Intézetben. Innen jött vissza 2003-ban Zala megyébe, egy kis faluba, háziorvosnak.

– Meglepő elhatározás, miért döntött így?

– Fogalmam sincs. Nem akartam háziorvos lenni, jó volt egy országos intézetben dolgozni, ahol kezdőként is tanácsot tudtam adni más orvosi szakterületek professzorainak. Valójában nem szerettünk a fővárosban lakni, akkor már volt két gyermekünk, s miközben folyamatosan ügyeltem, esélyünk sem volt lakást venni. Hiányzott a nagyszülők segítsége is. Az anyósom vette észre, hogy Felsőrajkon megüresedett a háziorvosi praxis.

Hazaköltözött tehát a családjával Zala megyébe, s elsők között volt, aki meg is vásárolta a praxist. Felújította a rendelőt, ami ma is olyan, hogy jólesően lép be minden nap. A rendelő mellett volt egy üres telek, ott házat épített magának. Megszerezte a belgyógyász szakvizsga mellé a háziorvosi licencet, később a diabetológusit is.

Az orvos kollégák, bár nem mondták, de érezhető volt, hogy furcsállják a „visszalépést”. A helybeliek viszont hamar elfogadták, megszerették a doktor urat. Ebben az is szerepet játszott, hogy látták, komolyan gondolja a dolgot, ott akar maradni közöttük. Persze, milyen az élet, alighogy elkészült a házuk, Pécsről hívták a hematológiára. Ekkor azonban már nemcsak nem akart, nem is tudott lépni. Nem bánta meg. Sem azt, hogy Felsőrajkra költözött, sem azt, hogy ott maradt.

– 20 éve élek és dolgozom itt, mindenkit ismerek és engem is ismernek. Biztosan tudom, hogy ennyire sehol nem becsültek meg. A súlykontrollt például nagyon nehéz tartani, minden rendezvényből kapunk kóstolót, néha a vasárnapi süteményekből is. A zalaegerszegi kórházzal is jó a kapcsolatom. Dolgoztam ott, hiszen svájci frank hitelből újítottam fel a rendelőt, ügyeltem háziorvosként, a kórházi belgyógyászaton, a sürgősségin. Visszafizettem a hitelt, miközben nagyon sokat tanultam.

Volt olyan eset, hogy a sürgősségiről a belgyógyászatra küldte a beteget, s mikor a beteg felért, ott is Rosta doktor várta.

Nem pénzt kell gyűjteni, hanem élményeket

Három gyermeke van. 26 éves lánya külföldön dolgozik, a szállodaiparban, 22 és 21 éves fiai egyetemisták, az egyik közgazdaságtant tanul Budapesten, a másik agrármérnöknek készül Gödöllőn.

– Míg kicsik voltak a gyerekek, a feleségem végig velük volt, később kézi gyógyszertárat indítottunk a rendelő mellett. Megszerezte a szükséges képesítést, s a mai napig ő működteti a patikát. Jó volt ez nekünk, a gyerekeknek, jó a falunak, de a partner patika is jól járt. Ennél ideálisabb munkahelyet nem tudtunk volna kitalálni az eredetileg kozmetikus feleségemnek.

– Jelenleg a második nászutunkon vagyunk, ketten maradtunk és élvezzük az életet. A Zalaegerszeg, Keszthely, Nagykanizsa háromszög közepén élünk, hol ide, hol oda járunk színházba, koncertre, de Budapestre is gyakran utazunk. 25 percre van tőlünk az autópálya, nem okoz gondot a közlekedés.

Az sem mindennapi, hogy Rosta doktor a COVID óta harmonikázni tanul. Gyerekkorában nem igazán ismerte a komolyzenét, egyetemistaként találkozott vele, meg is szerette. Legjobban akkor ment a tanulás, ha közben Chopin-noktürnöket hallhatott zajszűrőként. Egy veronai élmény hozta közel hozzá az operákat.

– Nem pénzt kell gyűjteni, hanem élményeket – fogalmazza meg egyik ars poeticáját.

Kisfiúként volt egy gyermekharmonikája, azt szokta nyektetni, de nem tanította senki, nem is lett a dologból semmi. A COVID alatt egy ismerőse árulta a harmonikáját, s a doktor úr megvette.

– Az is jó a háziorvoslásban, hogy mindig mindenre van egy betegem. A járvány miatt hazajött a dániai zeneakadémiáról egy falubeli fiatalember, akit kiskorától ismertem, s aki arra készült, hogy online harmonikaórákat fog adni. Azonnal jelentkeztem, s azóta heti kétszer van órám, most élőben, mert ismét itthon van a tanárom. A nulláról indultam, de szépen haladok, a saját tempómban. Ma már van egy Olaszországban készült fantasztikus hangszerem, szeretnék úgy harmonikázni, mint amilyen jó a harmonikám.

Kevesen mondhatják el a mai kapkodó, túlpörgő világban, hogy jól érzik magukat a bőrükben. Rosta doktor elmondhatja.

– Kérdezték tőlem, mit lehet csinálni abban a távoli faluban. Ahogy mondtam, nincs messze tőlünk semmi, ugyanakkor nem tudok jobbat elképzelni annál, mint amikor egy pohár borral, egy jó könyvvel kiülök a platánfa alá.

Herth Viktória