Felhívás
Az orvos is ember!
A diabétesz gondozásában különösen fontos, hogy az orvos és a cukorbeteg partneri kapcsolatban működjenek együtt. Ez pedig egyenrangúságot feltételez. Nem szaktudásban, hanem stílusban, egymásra figyelésben.
Vannak csodálatos orvosok, akik – még az időhiány ellenére is – valóban figyelnek a pácienseikre, ismerik nemcsak az egész embert, de gyakran még a diabéteszes családját is. Őket szeretnénk bemutatni. Tudjuk, hogy szeretett doktoraikról szívesen mesélnek. Azt kérjük olvasóinktól, hogy mutassák be kezelőorvosukat, illetve azt, hogyan alakult ki az a szoros kapcsolat, ami méltóvá teszi őt a bemutatásra. De elmesélhetnek egy kedves történetet, vagy bármit megírhatnak a diabetes@tudomany-kiado.hu címre, ami a jó, biztonságot nyújtó orvos-beteg kapcsolatról szól.
Senkire nem sajnálta az időt
Amikor elolvastam ezt a felhívást, rögtön édesapám jutott eszembe, aki sajnos már lassan 20 éve nincs velünk. Ő az 1960-as, ’70-es, ’80-as években volt háziorvos, egy kis faluban (ma már kisváros). Akkoriban egy háziorvos mindent csinált. A cukorbetegséget sem úgy gyógyították még, mint most. Édesapám nagyon lelkiismeretes orvos volt. Mindenkit ellátott tanácsokkal, bármikor jöhettek hozzá, éjjel-nappal. Soha senkinek nem mondta, hogy most éjjel 2 óra van, vagy lejárt a rendelési idő, menjen ügyeletre. Az idősebb asszonyok sokszor csak azért jöttek hozzá, hogy elmondják a gondjaikat. Szerette is mindenki.
Előadásokat tartott, diavetítéseket különböző betegségekről, de főleg a ’60-as években először is higiéniás tanácsokkal látta el a falu és a hozzá tartozó tanyavilág embereit. Ha cukorbeteg volt valaki, ő adta a diétás tanácsokat is, nem volt még dietetikus szakember. Mindenkit ismert, mindenki élete nyitott könyv volt előtte, senkire nem sajnálta az időt. Boldog vagyok, hogy ő volt az édesapánk, nekem és hét testvéremnek.
Tatár Gézáné Körtvélyessy Andrea
És a fülem?
Szigorú orvos hírében állt, mégis őt választottam gyermekeim kezelőorvosának. Első fiamat megszületése után először hetente, majd havonta jött megnézni, rendben fejlődik-e, a második fiamnál ugyanígy történt. Később csak akkor jött, ha baj volt.
Bármelyik volt beteg, mindkettőt megnézte. Egyszer a kisiskolás nagyfiamhoz hívtam, megvizsgálta, majd sorra került a kicsi. Vele is végzett, de Tomi nem mozdult a doktor bácsi elől. – Mehetsz játszani, végeztünk – mondta neki. – És a fülem? – méltatlankodott kisfiam. – Óh, bocsánat! – mondta a doktor bácsi és megnézte az amúgy egészséges kicsiny füleket. Attól kezdve minden alkalommal sorra került ez a vizsgálat, néhány alkalom után pedig mindenki mindenkinek a fülébe belenézett a titokzatos szerkentyű segítségével. Csodálják, hogy az én fiaim sosem féltek a veszprémi Pap Béla gyermekorvostól, sőt még a szuritól sem?
Herth Viktória