Pécsváradi Várkör


Régen jelentkeztem. Volt egy elég komoly egészségügyi problémám a múlt hónapokban, egy vírusnak és gyógyszerallergiának köszönhetően leálltak a veséim. Két hét kórházi kezelésre kényszerültem júniusban, három biopsziás mintavétel után négy művesekezelésre is szükség volt sajnos, de hála istennek, magától újraindultak a veséim. Nem győzöm köszönetemet kifejezni Andreának, a kezelőorvosomnak! Családomnak, barátaimnak, ismerőseimnek, a Sportos Cukorbetegek Egyesületének szintúgy köszönet a rengeteg bíztatásért, kedves szóért!
Ezután hosszadalmas lábadozás következett. Olyan szintre estem vissza, hogy képtelen voltam gyalogolni is. Nehezen fogadtam el a helyzetemet, de örültem, hogy élek. Visszagondoltam arra, hogy április végén 15 óra alatt teljesítettem a Mecsekben a 100 kilométeres távot, amelyben bőven 2500 métert meghaladó szintkülönbséget is le kellett küzdeni. (Erről olvashattak a Diabetesben is – a szerk.)
Sehol sem vagyok
Nem volt mit tennem, kezdtem újraépíteni magam. Néhány nap itthonlét után elkezdtem a sétálgatást, kísérettel, mert egyedül nem mertem elindulni. Amikor egy hónap múlva visszamentem kontrollra – a helyzethez képest kiváló eredmények születtek –, engedélyt kaptam a futóedzések elkezdésére.
A boldogságom hamar alábbhagyott, amikor érzékeltem, hogy nem vagyok képes futni. Sehol sem vagyok korábbi önmagamhoz képest.
De nem adtam fel, próbálkoztam. Sokszor sírógörcsöm lett, azonban visszacsengtek a százas teljesítéshez kapott motivációs érzések: „szurkolunk, szeretünk!”, „Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.”
Menni kell! Egyik láb, a másik elé. Építkeztem tovább. Eltelt egy-két hónap azóta. Edzegetek. Futogatok.
A félelmek is jövögettek
A napokban találkoztam a „Pécsváradi Várkör” kihívással. Elhatároztam, hogy nekivágok. Nagyon éhezett már a lelkem egy jó kihívásra, amellyel felmérhetem, hol is tartok. Hossza 28,51 kilométer, összes szintemelkedés 1020 méter, szintidő futva 5 óra.
Reggel háromnegyed nyolckor start a vártól, aztán mire kiértem az erdőbe, elérkezett a nyolc óra. Ekkor még kellemes volt az idő, de hamar, nagyon hamar elkezdett rendesen melegedni. Az első kilométerek nagyon óvatosan indultak, sok sétával, örültem, hogy jó kondiban éreztem magam.
De a félelmek is jövögettek folyamatosan: mi lesz, ha nem megy? Mi lesz, ha nem bírják a lábaim, hiszen hónapok óta nem futottam a Mecsekben? Mi lesz, ha jönnek a görcsök? A cukrommal is küzdök az utóbbi időben. Ráadásul aktív inzulinnal vágtam bele a próbálkozásba. Próbáltam elengedni a gondolatokat és csak a futásra koncentrálni, szépen, nyugisan. Élvezem, hogy szépen haladok! Az útvonal kiváló, ajánlom mindenkinek! Túrázva is teljesíthető, nem muszáj futni. Jöttek a pontok, sikeresen megtaláltam és beolvastam a QR-kódokat, 20-22 kilométerig egészen fitt voltam.
Megéri építkezni
Ekkor jött a Zengő, a Mecsek legmagasabb csúcsa, az északi oldalról támadtam meg. Már meleg is volt rendesen, az északi ösvény brutál meredek.
Aki járt már arra, tudja, milyen. Csigatempóval felfelé, mégis 160 feletti pulzussal. Nagyon komoly terhelés. Megjelentek a görcsök is a lábaimban, nehezen váltottam újra kocogásra, pedig már „csak” lefelé kellett haladni.
Köszönöm, hogy végigjárhattam a „Várkört”. Újabb élmény a gyűjteménybe.
A teljesítés jobban sikerült, mint számítottam rá, 4 órán belülre szerettem volna hozni, nem gondoltam, hogy 03:36:02 lesz belőle. Nem világbajnoki idő, de a mostani önmagamhoz képest mindenképpen jónak érzem.
Megéri építkezni!
Dukai Róbert