Sportos cukros tavasz
Nem csak futó-kaland

Egy februári hideg, hétfő reggelen a 3-as metrón munkába menet pörgettem a Facebookot, hátha találok egy cicás videót, amitől jobb kedvem lesz. Ekkor láttam meg, hogy a Sportos Cukorbetegek Egyesülete futónagykövetet keres, aki elindulna az egyesület színeiben a következő Telekom Vivicittá futóversenyen és aki jótékonysági futással egy jó ügy mellé állna.

Az egyesületet régóta követem, de sosem éreztem, hogy csatlakozni szeretnék. Mindig a magam ura voltam, a diabétesszel is magamra maradtam, épp felnőtté váltam, amikor utolért, így nem részesültem teljeskörű oktatásban, koordinálásban. Táblázatok és útmutatók segítségével kellett kitapasztalnom, hogy mit ehetek, mit nem csinálhatok, milyen eszközök, ételek legyenek mindig nálam.
Jelentkeztem futónagykövetnek, majd elmentem a következő klubtalálkozóra, amelynek vendége volt Kusztor Péter, a több mint 10 éve profi országúti kerékpáros, országos bajnok, a Team Novo Nordisk csapatát erősítő 1-es típusú cukorbeteg. Nem vagyok zárkózott, de a cukorbetegség miatt mindig voltak gátlásaim. Ez a keserű érzés azon a kedd esti találkozón teljesen eltűnt.
Egyrészről elfogott az a szégyenletes érzés, hogy mennyire keveset tudok erről a betegségről, miközben a sorstársaim szinte szakértők a témában (ami arra motivált, hogy még többet tudjak meg saját magamról). Másrészről pedig ott ült velem szemben egy profi sportoló, aki napi kétszer edz, épp most jött Dubajból egy versenyről, de már megy is tovább Milánó–Sanremóra, az olaszországi országúti kerékpárversenyre. Ő egy személyben képviselte azt, ami lenni szeretnék: fitt és magabiztos.
A klubtalálkozón beszélgettem olyan diabéteszessel is, aki szabadidejében ironmaneket teljesít és egyéni maratoni csúcsokat dönt meg, ami szemmel láthatóan nem lehetetlen még egy tartós betegnek sem. A következő találkozón egy nálam 15 évvel fiatalabb kisfiú a matektudásomat megszégyenítő könnyedséggel számolta ki, hogy pontosan mikor, mennyit ehet aznap este.
Ekkor jöttem rá: ezt kerestem évek óta, csak sosem tudtam megfogalmazni, mire van szükségem! Olyan közösségre, ahol szabadon beszélhetek arról, milyen érzés, ha egy fontos meeting előtt leesik a cukrom, vagy arról, hogyan viselkedem, ha nyilvános helyen kell beadnom az inzulint.
Az első klubtalálkozó után úgy jöttem haza, hogy én egy nap le fogom futni a Budapest Maratont, mert képes vagyok rá, és ha a cukorbetegség nincs, talán sosem jutok erre az elhatározásra. Pár héttel később már azon kaptam magam, hogy 30 ezer forintot összegyűjtöttem a „Diabétesz Alap Szűrőcsomagot minden orvosi rendelőbe!” kezdeményezéshez.
Április második hétvégéjén pedig lefutottam − mindössze 2 óra 2 perc alatt − a Telekom Vivicittá Félmaratont az SCE égisze alatt. Talán ezért is sikerül egyre jobb időket futnom, mert magamon viselem az egyesület pólóját, büszke vagyok arra, hogy #sportoscukros vagyok.
A Sportos Cukorbetegek Egyesülete jótékonysági kampányát a One Touch és a Diabess Györgytea is támogatta.
Termul Helga Laura