Joslin-díjasaink
Ne éljen betegségtudattal!
Faragó Edit 1967-ben tizenhárom és fél éves volt, amikor diangosztizálták nála a cukorbetegséget, így már több mint ötven éve él együtt a diabétesszel. A tavalyi Civil Fórumon vette át a Joslin Diabetes Center érmét. Gyerekként nehéz volt elfogadnia ezt a sorsot, de töretlen optimizmusa hamar átsegítette az első sokkon, kialakította új életmódját.

A családban nagymamámnak és édesanyámnak is volt időskori cukorbetegsége, az én esetemben valószínűleg egy vírusos influenza váltotta ki. Az általános iskolában a matematikatanárom figyelt fel arra, hogy a szünetekben mindig ittam. Ő szólt nekem, hogy a mamám vigyen orvoshoz, így kerültem az I. Gyermekklinikára. A tanáraim mind az általános iskolában, mind a gimnáziumban nagyon figyelmesek voltak, vigyáztak arra, hogy hátrányt ne szenvedjek.
Már nyugdíjas vagyok, 1995-ben leszázalékoltak, azelőtt a kereskedelemben dolgoztam mind boltvezető-helyettes. A munkahelyemen le kellett tagadni a diabéteszemet. Ha már a jelentkezésnél megmondtam őszintén, hogy cukorbeteg vagyok és inzulinos, nem vettek föl. Egyedül neveltem a fiamat, így nem tehettem mást, letagadtam a betegségemet. Hatvan évig Budapesten éltem, akkor, hogy a fiamék közelében legyek, elköltöztem Székesfehérvárra, s nagyon boldog vagyok, hogy az unokáim közelében élhetek, a segítségükre lehetek. De az az igazság, hogy nagyon hiányzik a főváros, a szívem ide húz, s amikor csak tehetem, feljövök Pestre, az itteni cukorbeteg-egyesületnek vagyok a tagja.
Egész életemben dolgoztam, sokat tanultam, amikor leszázalékoltak, angol és német nyelven idegenvezetőként tevékenykedtem. Csodálatos tíz év volt! Szeretek múzeumokba, kiállításokra járni, mindig volt színházbérletem. Nem gyűjtögettem, amit megkerestem, azt utazásra költöttem, legtöbbször a kisfiammal mentünk. Többször voltam Cipruson, Amerikában, Ausztráliában, sokat jártam Erdélyben. De amikor az ember hazajön, ott áll a Duna-parton és nézi a budai részt, azt mondja, mégiscsak Budapest a világ legszebb városa.
A diétával úgy vagyok, hogy a mézet nem eszem kanállal, de ha látok egy krémest, és megkívánom, akkor engedek a csábításnak és utána elkezdek mozogni vagy takarítani, egy kis szivaccsal felsúrolom a konyhát, s biztos, hogy nem lesz magas a cukrom. Fontos, hogy ne betegségtudattal éljen az ember. Tőlem is szokták kérdezni, hogy bírom. Ezen nem érdemes problémázni, mindenkinek megvan a keresztje, ez lagalább nem látszik. Örülök az életnek és boldog vagyok, hogy megkaptam ezt az érmet.
Lejegyezte: László Péter