Maraton
Tavaly én már maratonista lettem! Teljesítettük a Sunset Trail 42 km-es távját a Vértesben a maga 1000 m szintkülönbségével, kétszer is. Egyszer hivatalosan, szintidőn belül, a férjemmel, egyszer pedig futócimborákkal, egy kis csavarral: napnyugtától napkeltéig, fejlámpával. Hogy miért akartam most mégis az Ezerjó maratont? A lányaim szurkolótábláján a válasz: #elsőmaratonaszfalton. Ráadásul ez a móri egy igazi verseny volt, a Sunset pedig egy instant túraútvonal – valamikor, bármikor, magunknak.

Ötévnyi, szép lassú felkészülés, majd a végén 6 héten át tartó, nagyon fegyelmezetten végigvitt edzésterv. Csupán ennyi kell hozzá. Tényleg. Bárki meg tudja csinálni. Vagyis, talán még két apróság. Az egyik kivétel nélkül minden baráti gratulációban benne van: ez a kitartás. A másik pedig, amit csak a családom és a közvetlen futóbarátaim tudnak, és amiért sosem lehetek elég hálás: idő. Sok idő – heteken át lemondani a közös családi programokról, háttérbe szorítani házimunkát, kertet, kézimunkát.

Köszönet minden segítőmnek!
Ami a hat hetet illeti: köszönet a zámolyi futócimboráknak! Szegény cimbik, hetek óta azt futották, amit nekem kellett. Remélem, nem áldozatként élték meg, s ők is profitáltak belőle.
Köszönet az online, a life és egyéb coachoknak – rengeteget segítettek a tanácsaikkal!
A diabétesz miatt nem akartam egyedül végigmenni a pályán. Sanyi a tempóját és a versenyeit már ezerszer beáldozta miattam, most nem mertem kérni tőle ilyet. Futás, hiszti, diabétesz terén Éva elég sokat tud rólam (együtt csapkodott minket a villám múlt nyáron egy hajnali esős futáson), neki szóltam, legyen a biciklis kísérőm. Azonnal igent mondott.
Este nem ment az elalvás. Először azt hittem, a sok kóla miatt, aztán rájöttem, sporttársam és sorstársam, Dukai Robi az oka. 100 km-t futott a Mecsekben, s csak 22.09-kor jött tőle az üzenet, hogy 15 óra alatt beért. Elsőnek. Durván tolja. Ekkor már kellően be voltam tojva a másnap miatt, de Robi őrületes teljesítménye után eldőlt: nem vallhatok szégyent én sem. Majdnem tizenegy lett, mire minden cuccot összekészítettem – inzulint feltölteni, hoppá, nincs vércukormérő csík a dobozban –, éjfél körül végre alvás.
Elrajtolt a mezőny
A Terepfutás Facebook-csoportban a napokban kiszélesedett parázs vita miatt – miszerint íratlan szabály, hogy mindenki tudja, hol a helye, és a versenyeken a megfelelő traktusból (lassú futónak ofkorsz hátulról) kell rajtolni – nem maradt bátorságom előre helyezkedni. Évivel megbeszéltük, hogy ő is elengedi a futókat, és amint tud, csatlakozik mellém.
Az útvonal a fejemben, a cuccaim Évi bicóján. Az elsővel nem is volt baj, de mikor Évi még a 10-dik kilométernél, a csókakői várnál sem ért utol, kezdtem bepánikolni. Kaptam azonban még egy biciklis kísérőt! Katona Őrangyal Záróbusz Kriszta 40 kilométeren lett másik hűséges segítőm, Évivel karöltve lesték minden gondolatomat.
Hamar kiderült, hogy a 45 fős mezőnyben az utolsó vagyok. A gondolatban második szakasznak nevezett részen, a 10. km-től, az orondi szőlőhegyen már Évi is ott kerekezett mellettünk.
16. km. Csákberényben már kezdtem magam rosszul érezni. A frissítőponton mindenki engem várt, a hidegben összefagyva. Én nem fáztam. Mondtam, hogy nyugodtan pakoljanak össze. Aztán a faluból kiérve két hatalmas molinóval a kezükben vártak minden idők leghűségesebb szurkolói, a lányaim, Virág és Flóra. Az akkor következő legnehezebb szakaszra teljesen feltöltöttek energiával.

Pusztavám előtt, kb. a 31. km-nél levitt az útvonal az aszfaltról. Ezt a szakaszt nem ismertem, nem sikerült előzetesen bejárni sem. Ott az erdő csendjében éreztem igazán, hogy otthon vagyok. No meg az erdőből kiérve, ahol Virág és Flóra lelkesen várt a táblácskáikkal. Többen kérdezték, miért ezt a nehéz maratont választottam. Nem kérdés. Csákberényt, a szülőfalumat és a szomszédos településeket most sem cserélném el egy Duna-parti vagy más nagyvárosi maraton miatt sem. Ez a vidék az otthonom.
Az utolsó 2-3 kilométeren végül teljesült az a vágyam is, hogy ne legyek utolsó. Utolértem egy elég rossz passzban lévő futótársamat, próbáltunk együtt haladni tovább, igyekeztem csupa biztatót mondani, de a srácnak minduntalan begörcsölt a lába. Végül sótablettával ellátva és Krisztát, addigi őrangyalomat ráhagyományozva elengedtük a közös befutót. De megcsinálta, nem sokkal utánam ő is beért.
Most, hogy az adrenalin már sehol, kezdődnek a bajok… az arcom leégett, a pulzuspánt szokás szerint véresre dörzsölt, és a lépcsőn nem hajlik a lábam. S kicsit bántott, mivel Pusztavámon rám vártak, miattam lemaradtak a lányok apa 4:19-es befutójáról. Vagyis apa lemaradt a lányok általi fogadtatásról. Nekem ugyanis 5:24 lett. Sajnálom, legközelebb próbálok gyorsabb lenni!
Dezsőné Rácz Hilda