Több győzelmem volt, de maradtam alul is…
Bíztunk benne, hogy még egy Győzelem-érmet átadhatunk. Tímár László, aki a ’90-es évek elején a MACOSZ elnökhelyetteseként tevékenykedett, 1941-től volt cukorbeteg. Az 50 évnyi inzulinnal való együttéléséért az érmet megkapta, ám nagyon várta a 75 évért járó elismerést. 2017 tavaszán vehette volna át, ám pár hónappal korábban – betöltött 75 évnyi diabétesz után – elhunyt. Emlékezzünk rá a Diabetes 2010/6. számában megjelent írásával!
Jó kedélyű, eleven gyerek voltam, szerettem játszani, csibészkedni, ma is megteszem, persze ma már felnőtt ésszel, vagy ki tudja?
– Fiam, nem szégyelled magad, nyolcéves létedre bepisilni? – Szüleim megrovó hangja ma is a fülemben cseng, akkor még nem sejtették, minek az előjele e disznóság. Később már nappal is, az iskolában is megtörtént a baj. Mondanom sem kell, mivel járt.
A kórházban volt egy orvos, dr. Wassermann, megmentett, három nap eszméletlenségből hozott vissza. Őt elvitték, én nem tudtam őt visszahozni. Nyugodj békében, Doki!
Sokat loptam
Tanulóévek az élet egy speciális osztályában, ajtaján a felirat: diabetes mellitus. Anyám az első adag inzulint könnyes szemekkel a levegőbe fecskendezte, de megtanulta, belém szúrta, hisz tudta, fia másképp nem élhet. Hipoglikémia, diéta, aceton.
A diabétesz kezeléséről akkoriban nagyon más elképzelések voltak. Torna, kirándulás tiltva volt, viszont – Egyél sok zsírosat! – hangzott a javaslat, hát ettem is. Az első évek nem tartoznak legszebb emlékeim közé, bár nem volt tudatos bennem az állapotom lényege. Loptam, igen, sokat loptam, kekszet, süteményt, édes kávét a nővérkéktől a kórházban, ahol akkoriban többször vendégeskedtem. Inzulinnal kezeltek, az injekció sem a legkedvesebb szórakozása egy csemetének, de belejöttem. Az iskolában harmadik elemistaként nem tudtak leosztályozni, sokat hiányoztam, mondták tanáraim, bár nekem nem volt hiányérzetem.
A polgáriban – ez egy azóta megszűnt iskolaforma – 1943/44-ben osztályt kellett ismételnem, újra a hiányzásaim miatt. Ez volt a legrosszabb iskolaévem.
Sportolni kezdtem
A háború – majdnem kegyetlen – tanulsága: kell, hogy legyen tartalék inzulin. Miből, amikor némelyik orvos képes napra kiszámolni az adagot? Édesapámnak hála, nem történt tragédia! A háború után még egy iskolaév kimaradt a diabétesz miatt, 1947-ben.
Elkezdtem tanulmányozni a diabéteszt komolyabban. Orvosi könyvekből, ma is megvannak, bár bevallom, kialakult ösztöneimhez igazítottam a tanultakat. Sportolni kezdtem, úszni. Szegény Aszódi tanár úr felhördült, mikor megtudta: mi lesz, ha behipózik? Soha nem hipóztam be! Hosszú évekig úsztam, eveztem és még jó pár sportot kipróbáltam, sőt sportszervezői oklevelet is szereztem a Testnevelési Főiskolán. Nesze neked, diabétesz!
Hasznomra vált! Szeretném megérni, hogy egy diabéteszprogram keretében ezrek és ezrek számára nyílna lehetőség sportra, felkészülésre a diabétesszel való minél jobb együttélésre.
Legyen bizalmasa
– Na, mi van? Beszélsz már? – Sötét, szűk szoba, kétméteres behemót rendőr kérdez, felelni nem tudok, szájzáram van, hipoglikémiánál gyakori. Mentőautó, kórház, cipelnek befelé. Úristen, ez diliház, üvölt bennem egy hang, belül nincs szájzáram. Két ápolót belevágok az üvegajtóba, 18 évesen, versenyzősúlyban nem volt nehéz, igaz, nem is számítottak rá. Utolsó kórházban végződő hipoglikémiám volt ez, amit a mentőorvos nem ismert fel. Utólag fegyelmit kapott, de én nem bántottam. Szakmát mentem tanulni, nem mondtam el senkinek diabéteszemet, ott történt a fenti eset.
Tanulsága ennek is van: bármennyire magabiztos a diabéteszes, legyen munkatársa, bizalmasa, akár a főnöke, aki tud az állapotáról. A pályaválasztás legyen gondos, körültekintő. Keserű érzés nagyon, főleg hosszú távon, ha nem nézik jó szemmel az inzulinadást, a gyakori evést. Én makacs voltam, orvosi tiltást sem fogadtam el, végig kitartottam. Még ma is győzelemnek tekintem. Csodálatos élmény nyersanyagokból működő, hasznos készülékeket, műszereket készíteni.
Több győzelmem is volt, de maradtam alul is az életem során. Minél jobban ismered magad, annál könnyebb. Minél többet tudsz a diabéteszről, annál könnyebb. Minél tovább akarsz élni – és miért ne akarnál? – annál könnyebb, mert az élni akarás mindennél erősebb kell hogy legyen!
Tímár László