A rangidős Joslin-érmes

Kimondani is sok, a velem szemben ülő csokornyakkendős, elegáns úr, Kraviánszky Mihály 61 éve inzulinos cukorbeteg. Számára tehát jócskán megérett a helyzet arra, hogy átvehesse a szép érmet is az oklevél mellett. Csak egy sorstárs tudja igazán, mi minden rejlik egy ilyen nagy szám mögött.

– Tizenhat éves voltam, már piarista diák, amikor elkezdtem nagyon sok vizet inni, állandóan szomjas voltam. Háziorvosunk javaslatára kerültem a Bakáts téri templom melletti kórházba, Pogátsa professzor úrhoz, aki megállapította, hogy cukorbeteg vagyok, és azonnal inzulinra van szükségem. A kórházi tartózkodás után professzor úr ajánlotta Dömötör Erzsébet főorvos asszonyt. Hozzá járok már pár tíz éve, a volt MÁV Kórházban rendel most is.

Dióhéjban így is összefoglalható, ám érdemes belegondolni, akkor, 1958-ban, mit jelenthetett a hír egy ifjú embernek.

– Elég kellemetlen élmény volt. Sok mindenről le kellett mondanom, mindennap ki kellett főzni a tűt, a fecskendőt, azt is nehéz volt megszokni, hogy egyes dolgokat már nem ehettem meg. Akkoriban, mielőtt Pogátsa professzor úrhoz indultam, mindig elmentem laborvizsgálatra a Trefort utcába, és az eredményről, amit kaptam, azt hittem, valami fix dolog. Idővel rájöttem, hogy egy napon belül is mennyire változhat a vércukorszint. Korábban gyakran hipóztam, manapság már ritkán fordul elő, és mivel teniszeztem, cselgáncsoztam, rá kellett jönnöm, mennyire függ a mozgástól a bekövetkező ingadozás. Ennyi éve élek cukorral, de még most is nehéz elfogadni, hogy beteg ember vagyok.

Mint minden sorstársnál, nála is az étkezés a legfontosabb kérdés, és mint a jó párkapcsolatban élők, Mihály is elmondhatja magáról, hogy felesége vigyáz rá; együtt szokták eldönteni, miből álljon a reggelire 40, ebédre és vacsorára 50-50 engedélyezett gramm szénhidrát, sőt úgy kell gondolkodni, hogy némi tízórai és uzsonna is kijöjjön belőle. Inzulinját így állították be, viszont éjjelre egy új szert használ, amely viszonylag stabilan tartja vércukorszintjét.

– Nagyon szépen megvagyunk ketten a feleségemmel, nélküle biztosan nem tudnám végigvinni ezt az életmódot. Egyébként elégedett vagyok, a módszerrel is, ahogyan az inzulint adják, szinte minden igényt kielégítően, hogy mi is normális életet tudjunk élni. Nagy-nagy fegyelem kell, hogy kísérje az étkezéseket, de ezt már megszoktam. Fiatalabb koromban bezzeg állandóan éhes voltam. Már nem okoz gondot betartani a diétát.

Aktív éveiben Kraviánszky Mihály statikusként, tervezőmérnökként dolgozott, íróasztal mellett, számítógéppel, illetve terepmunkán. Azt mondja, jó kollégákat rendelt mellé a sors, akik tudomásul vették élete velejáróját, a vércukormérést, az inzulinozást, az előforduló rosszulléteket. Egész környezete, két egyetemista fia, unokája is tudja, és szeretettel kezeli a papa helyzetét.

Őrsi Ágnes