Feltöltés dátuma: 2018.05.08.

Az életem teljes

Nevem Dalicsek Dániel, búvárrégész és 1-es típusú cukorbeteg vagyok. Az időm nagy részét a tengeren vagy a tenger alatt töltöm, kemény fizikai munkát végezve, változékony időbeosztással és rengeteg utazással. Egy cukorbeteg számára ezek nem túl előnyös feltételek, de én minden percét élvezem, és a környezetem segít abban, hogy ne számítson az állapotom az életvitelem szempontjából.

Közel 12 éve, 16 és fél éves koromban diagnosztizálták nálam a cukorbetegséget. Amikor a kórházban voltam, az egyik legfőbb aggodalmam a következő heti snowboardozás kiesése volt. Az orvosok, a nővérek, a dietetikusok és a kórházi pszichológus praktikus tanácsok tömkelegét zúdították rám, amelyek közül a következő maradt meg leginkább a fejemben: a testmozgás csökkenti a vércukorszintet és segíti a szabályozását. Így hát minden nap hosszan sétáltam, és amíg egyik kezembe be volt kötve az infúzió, a másik kézzel tudtam fekvőtámaszokat nyomni. Mindez februárban volt, és tavasszal indult a vitorlás versenyszezon.

Szerelmem a víz

Az én víz iránti szerelmem az uszodában, vízilabdázáskor kezdődött, majd a tenger és a hajózás iránt a Velencei-tavon és a Balatonon folytatódott. A versenyekhez viszont sportorvosi igazolás kellett, kezelőorvosom engedélyével.

Akkori kezelőorvosom a vízilabda helyett a teniszt javasolta, mert egy cukorbeteg sebei lassabban gyógyulnak és fogékonyabb a bakteriális fertőzésekre. A vitorlázás pedig megítélése szerint veszélyes volt, mert egy hipo következményei egyszemélyes kishajón drasztikusak lehetnek. Többször váltottam diabetológust, mire mostani kezelőorvosomban megtaláltam azt, aki támogatott eddigi céljaim elérésében. Dr. Pánczél Pál segített abban, hogy vitorlázhassak, és ezzel elinduljak mostani életem felé.

Az egyetemi éveim alatt a testmozgás legalább olyan sok időmet töltötte ki, mint a tanulás. Naponta akár 4-5 órát is edzettem, de nem konditeremben. Különböző egyetemi sportegyesületeknek voltam aktív tagja; vízilabda, kajak, sziklamászás, evezés, szörf, tae­kwondo és így tovább. A sport nem csak egészségesen tartott, de ez volt a társasági életem alapja is.

Lehetséges veszélyek felismerése

Az alapszakot ókori és középkori történelem és kultúra szakon Dublinban végeztem, és közben egy évet ösztöndíjjal Svájcban tanultam. Ebben az évben sok időt töltöttem a hegyekben, snowboardozással, hegymászással, jégmászással és a sziklákon. Ezek az élmények, cukorbetegség ide vagy oda, önbizalmat és tapasztalatot adtak, amiket később is hasznosítottam.

Nyaranta vízimentő voltam a Német Vöröskeresztnél. Itt is sok testmozgással telt a napom, és soha, egyetlen éles helyzetben, mentésnél sem gátolt a cukorbetegség. Pedig ilyenekből adódott elég; jetskivel, motorcsónakkal és úszva mentettünk ki embereket, segítettük a rendőrség munkáját és láttunk el sérülteket a parton vagy bárhol, ahová előbb tudtunk odaérni, mint a mentők.

Mindezeknek az élményeknek a legnagyobb haszna egy újfajta gondolkodásmód lett, aminek a búvárkodásban óriási hasznát veszem. Ez nem csak egyfajta elővigyázatosság, de a lehetséges veszélyek felismerése, mérlegelése és higgadt kezelése. Sok élethelyzetet próbálok úgy átgondolni, mintha egy merülésen vagy egy sziklafalon lennék: melyek a megoldandó feladatok, mi a biztonságos megoldás és ehhez milyen eszközeim vannak? Ez minden cukorbetegnek javára válhat, mert így a cukorbetegség sem gát, csak egy kiszámítható rizikó, amit kezelni kell és lehet.

Sokat utaztam a maradék szabadidőmben, és ezeknek az utaknak egy jó részét stoppolva tettem meg. Budapestről alig pár nap volt az út Lisszabonig, Rómából haza, vagy Németország egyik csücskéből a másikba.

Mikor elértem az utolsó egyetemi évbe, a jövővel kapcsolatban megpróbáltam valóra váltani gyerekkori álmomat, hogy katona legyek. Sajnos mind a katonaságnál, mind más egyenruhás szervnél a diabétesz kizáró ok volt.

Végül, hogy a vízi sportok iránti szenvedélyemet és a szakmai érdeklődésemet összekössem, kellemeset a hasznossal, Dániában folytattam a tanulmányaimat egy tengeri régészet mesterképzésen. Ezzel párhuzamosan végeztem el az ipari búvár iskolát és vitorláztam egyre többet egyre nagyobb hajókon.

Utazásaim hidegben, melegben

Kalandjaim keresztül-kasul vittek az Északi-tengeren és távolabb. Egy sarkkutató vitorlással egészen a 78. északi szélességi fokon túlra hajóztunk Grönland nyugati partján. Három és fél hónapot töltöttem a hajón, majdnem végig naplemente nélkül, folyton jéghegyek között és nagyrészt a civilizációtól távol.

Mondanom sem kell, hogy az inzulin hűtötten tárolása nem okozott gondot, mert a hőmérséklet nyáron is maximum 10 °C körül mozgott. Itt is nagyon fontos volt odafigyelnem a vércukromra, hiszen a segítség több száz kilométerre volt.

A másik extrém a hőség volt. 2015-ben az Ománi Szultanátus haditengerészetének voltam a vendége. Ománból Kuvaitba és vissza vitorláztunk, érintve az összes arab-félszigeti országot. Itt még októberben is elérheti a hőmérséklet a 35 fokot a vízen, a sivatagban pedig a 40-et is. Szerencsére a hajó a legmodernebben volt felszerelve, a párnapos sivatagi kirándulás pedig nem ártott az inzulinnak. A legnagyobb tanulság a különböző éghajlati és terepviszonyok között átélt kalandok után, hogy mindenhol élnek cukorbetegek, ők is megoldják valahogy, és megfelelő átgondoltsággal nincsen lehetetlen.

Ez hivatás

A búvárrégészet nem csak munka, ez hivatás. Az ember nem dolgozik búvárrégészként, hanem búvárrégész. Én főleg a Balti-tengerben dolgozom, az ottani történelmi és régészeti hátteret ismerem a legjobban, és ott alakult ki a kapcsolatrendszerem. Ásatásokat főként állami szervek, mint az örökségvédelmi hivatalok vagy múzeumok, és kisebb részt egyetemek végeznek. A búvárrégészet azonban nem csak, sőt általában nem az ásatásból áll. A kevés tisztán kutató ásatást kivéve nagy infrastrukturális projektek – elektromos és egyéb vezetékek építése, szélerőműparkok, kikötőbővítés – teszik a víz alatti örökség védelmét szükségessé.

Ilyenkor az első lépés a terület korábbi régészeti leleteinek az áttekintése. Ezt követik a műszeres mérések, majd a rövid merülések a lehetséges pozíciók vizsgálatára. Ezek a merülések akár robotokkal is végrehajthatóak. Amikor egy-egy pozíció biztosan régészeti leleteket rejt, két lehetőség marad: ezek részletes dokumentációja és a tervek módosítása, vagy a teljes körű ásatás és a leletek kiemelése.

A leletek nem csak hajóroncsok lehetnek, még ha mindenki erre is gondol először. Történelmi kikötők, hidak, mólók, kőkorszaki települések és világháborús repülőgépek is találhatóak a víz alatt.

Folytonos újratervezés

A munkát az teszi nagyon érdekessé, hogy soha nem tudjuk, pontosan mire akadunk, és utána mindig egyéni tervet kell készítenünk, majd azt folyamatosan alakítanunk. A leleteket sokszor vastag talajréteg borítja, amit nagy, porszívószerű eszközökkel távolítunk el. Mivel nekünk nincs annyi időnk a leletek in situ vizsgálatára, mint szárazföldi kollégáinknak, a gyors és hatékony dokumentáció nagyon fontos. Ezért az utóbbi években a digitális 3D-s dokumentáció átvette a hagyományos rajzolás és fényképek helyét.

A legtöbb roncsot a víz alatt kell darabjaira szétszedtünk; lépésről lépésre visszacsináljuk a letűnt korok hajóépítőinek gondos munkáját. Ezért minden szakasz után, amikor például egy fedélzetet vagy a bordázatot eltávolítottuk, felvételeket készítünk, mielőtt továbbhaladnánk. A terepmunka a kiemelt darabok 3D-szkennelésével és leírásával folytatódik a szárazföldön, majd a darabok megfelelő tárolóba kerülnek. A tároló nem feltétlenül egy konzervátori műhely, akár egy biztonságos hely is lehet a tengerben. Hiszen ha a roncsok megmaradtak akár 1000 évig is abban a környezetben, megfelelő körültekintéssel még 1000 évig jó lesz nekik ott. A kőkorszaki ásatások jobban hasonlítanak a szárazföldiekhez: négyzetméterekre osztjuk a területet, és ezeket talajrétegenként ássuk ki. A kövek átvizsgálása, szitálása a hajó fedélzetén történik.

Persze sosem ilyen egyszerű minden. Az időjárás bármikor közbeszólhat: vihar, sodrás, köd, jég gátolhatja, hogy a hajó lehorgonyozhasson vagy biztonságos legyen merülni. Egy világháborús repülőben vagy hajóroncsban mindig van esély, hogy robbanószerkezetet találunk. A csapat szorosan együtt él; a munkatársak itt egy második család tagjai, akikkel sokszor időnk nagy részét töltjük, heteken át, szünet nélkül. Valaki megbetegedhet, ilyenkor is át kell terveznünk a napi beosztásokat, a feladatokat. A projektek óriási logisztikával járnak; a hajó esetleg nem ér oda a projekt kezdetére, mert több száz kilométerre éppen egy vihar állja útját, vagy a búvárfelszereléshez kell alkatrészeket rendelni.

Köldökzsinór

Mindeközben szerencsére a cukorbetegségem nem gátol, de foglalkozni kell vele. Az utazás mindnyájunknak nehézséget okoz. Inzulin, tesztcsík, tű és esetleg valami diétás étel. Én néha nem tudom, pontosan mennyi ideig leszek távol és milyenek lesznek a körülmények. Egyes nagy hajókon az orvosi szobában még inzulin is van, máskor a kis hűtő nagy részét az én inzulinom foglalja el.

A sok fizikai munkával és merüléssel együtt jár, hogy folyton kell hogy legyen nálam csokoládé, persze más édesség, cukor is megteszi, de a tengeren vagy egy kisebb ipari kikötőnél nincsen bolt. A nagyobb hajókon, amelyekről dolgozunk, van hajószakács is, aki hajlandó odafigyelni a diétámra, de nekem is kompromisszumokat kell kötnöm, hogy ne lógjak ki túlságosan a sorból.

A merülés még nagyobb kérdés a cukorbetegséggel kapcsolatban. Minden búvárnak búvárorvosi alkalmassági vizsgálaton kell átesnie, és az engedélyt évente frissítik. Alapvetően cukorbetegeknek nem megengedett a búvárkodás, sem a sport-, sem az ipari . Ezzel én, mint aktív ember, a kezdetektől nem értettem egyet és a kezelőorvosom, a búvárorvos és a búvároktatóm támogatásával sikerült meggyőzni a dán hajózási felügyeletet, hogy alkalmas vagyok búvárnak. Alig van 1-es típusú cukorbeteg ipari búvár, én még olyan személlyel sem találkoztam, aki hallott volna „kollégáról”.

Legtöbben, amikor elhangzik, hogy búvárkodás, a mélykék görög tengerre, meleg vízre és egy uszonyos, palackkal a hátán felszerelt búvárra gondolnak. Ennél biztonságosabb megoldás ipari búvár rendszerrel és képesítéssel merülni. Mi a gázt csövön, „köldökzsinóron” keresztül kapjuk, a felszínről. Ezen a köldökzsinóron keresztül van rádió- és videokapcsolatunk a felszínnel. Egyes esetekben a ruhánkba forró vizet is tudnak pumpálni. Mindez hosszabb merülési időt tesz lehetővé, és az átlagos merülés körülbelül 4 órán át tart, de ez egy nap akár 10 óra is lehet. Ilyenkor sekély vízben azért 10 percre feljöhetünk a felszínre, vagy a búvárharangban vehetjük le a sisakunkat. Ez számomra különösen fontos.

Biztonságos! Egészséges?

Merülés előtt mindig megmérem a vércukorszintemet, és a biztonság érdekében kevesebb gyors hatású inzulint adok, vagy csokoládét eszem. A merülés előtt nagyjából 10 mmol/l a vércukrom, ami 4-5 óra alatt csökken le a normál szintre. Persze mindig figyelek, hogy milyen feladatok várnak rám a mélyben, lehet fizikailag megerőltetőbb vagy egészen enyhe. A hideg víz is gyorsabban csökkenti a vércukromat. Amikor van lehetőségem mérni, inzulint adni és enni, ezt meg is teszem. Egy hosszabb merülés közbeni szünetnél vagy repetitív merüléseknél, amikor egy nap 5-6 rövidebb merülést teljesítünk, de közben a ruhánkban maradunk, kevésbé mérek vagy adok inzulint, és inkább csak pár óránként eszem valamit.

Természetesen a rendszer nem teljesen egészséges, de biztonságos. Projekttől, feladatoktól függően változik a napi időbeosztásom, az, hogy rendszeres és jól tervezhető, vagy véletlenszerű lesz-e. Minden évszakban dolgozunk, mindig korán kezdünk és sok projekten hétvégén is, szünnap nélkül heteken-hónapokon át. Naponta 8-12 óra a munkaidőnk, és ezen belül lehet változás. Télen, hideg időben kicsit kevesebbet merülünk, de a felszínen is sok dolog van.

Én mint búvárfelügyelő felelek az éppen merülő búvárok biztonságáért és tartom velük a kapcsolatot. Ilyen napokon normálisan tudok mérni, enni és inzulint adni. Egy olyan nap, amikor 7 vagy több órát merülök, csak nagyot reggelizem, akár inzulin nélkül, és amikor újra a felszínen vagyok, eszem újra és állítom be a vércukorszintemet korrekciós inzulinnal. 6 óra merülés letelte előtt nemigen tartunk szünetet. Azokon a projekteken, ahol a parton van a szállásunk, én esténként 5-6 km-t futok is, ami segít az általános kondimban és a vércukrommal is. A napi eredményeim merülés előtt magasabbak, a merülés utániak pedig alacsonyak, de a HbA1c-eredményeim a jó tartományban maradnak.

Minden lehetséges

Nekem a többi, egészséges búvárral szemben annyi hátrányom van, hogy mindig motoszkál bennem egy hátsó gondolat: hogyan áll a vércukorszintem? Odafigyelek, így soha nem volt problémám. A csapat is mindenben támogat, tudják, hol van a glukagon-injekcióm, inzulinom, és hogyha csokoládét kérek, az mindig kéznél van.

A cukorbetegség tehát mindig ott van, ott is lesz. Ez viszont számomra ritkán adott dacos motivációt, de visszatartó erő sem volt. A vércukoreredményeim nem a legjobbak vagy a legstabilabbak, de megtanultam nem ezzel mérni magamat. Az életem teljes, és nem érzek hátrányt az egészséges emberekhez képest. Mint cukorbeteg másztam meg hegyeket, mentettem meg emberek életét, hajóztam el az északi-sarki jégtáblák szélére és merülök le hajóroncsokhoz nap nap után. A fiataloknak azt tudom tanácsolni, hogy igenis minden lehetséges, de csak sok befektetett munkával és elhatározással. Remélem, hogy nem leszek sokáig az egyetlen cukorbeteg ipari búvár, hanem ez átlagos lesz, és senki nem fog azon csodálkozni, hogy inzulinos cukorbetegek minden tevékenységben részt vesznek.

Dalicsek Dániel


Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!