Na, ki a király?
A címben szereplő kérdés nem valami felvágós ficsúr közkeletű mondása, sokkal inkább egy sorsunkra vonatkoztatható gondolat. Vajon a mi életünkben ki az uralkodó? Az állapotunk, vagy a bennünk élő, égő, örök, halhatatlan, sérthetetlen lélek?
A helyes felelet természetesen az utóbbi. Ezt elméletben mindenki kiválóan tudja, ám gyakorlati alkalmazása fejtörést okoz. „Hogyan legyek én a király, ha a betegségem udvari bolondot csinál belőlem?”
Az első és legfontosabb: olyan nincs, hogy „betegségem”. Betegség, kórkép, diagnózis – létezik, de egyiket sem szabad önmagunkkal definiálni. Ugyanis abban a percben azonossá tesszük teljes lényünkkel az adott problémát, ezzel még jobban megnehezítve boldogulásunkat.
Az elfogadás a kulcsa mindennek. Ez azonban nem jön egyik percről a másikra. Rengeteg idő, még annál is több keserű könnycsepp kell hozzá, hogy végül a bennünk feszülő góc, a tomboló düh, harag, a fojtogató „miért”-ek vad tüze elenyésszen. Eleinte tiltakozunk, agresszív karcsapásokkal hessegetjük tovább a betegség rémét. Toporzékolunk, akár csak a gyermekek, s abban bízunk, hogy dühödt hisztinkkel majd megváltoztatjuk a megváltoztathatatlant. Amikor ebbe belefáradunk – hiszen elég hamar bele lehet unni a toporgásba –, csüggedtté válunk. Lemondunk az egészről, még az életünkről is. Mi értelme van bárminek is – kérdezgetjük keserves sóhajtások közepette magunktól, és gyűlölünk mindent, mindenkit. Persze titkon leginkább önmagunkat, mert szerencsétlenek vagyunk, de nincs erőnk ezen felülemelkedni.
Végül az idő angyala leszáll a vállunkra. Csendben törölgeti könnyeinket az arcunkról, borogatja lázálomtól izzadt testünket, és vár. A harag izzásában felemésztett percek hónapokká nőnek, s legbelül valami megnyugszik bennünk. Az elfogadás halk léptekkel, csendben megérkezik. Eleinte fel sem tűnik, hogy nem sírunk annyit, hogy a reggeleket vidámabban kezdjük, s hogy a környezetünkben élők azt kérdezik: jobban vagy, igaz?
A változást ezen a ponton már könnyedén felgyorsíthatjuk: pozitív gondolatokkal, motiváló eseményekkel s lelkünk folyamatos dresszírozásával. Ám a hadak útját, a golgotát, a kálváriát, avagy az elfogadást megelőző stációkat egyikőnk sem spórolhatja meg.
Ha túlvészeltük keresztutunk minden fájdalmas zökkenőjét, akkor arcunkra büszkén ragaszthatjuk rá letörölhetetlen mosolyunkat, hiszen mi vagyunk a királyok, mi uralkodunk életünk felett, s nem a betegség, ami ugyan keresztként a vállunkon hever, de amelyet mi cipelünk, s nem ő minket!
Horváth Nikoletta