Értük bármit
Ez most nagyon gyorsan elszaladt… Mármint a nyár. Egyre gyorsabban szalad, ahogy múlnak az évek. A fiam ma kezébe vette az arcomat, és fürkészte az őszülő borostámat. Rám nézett – azzal a nézéssel, amikor az ember azt érzi, hogy a szeretet nem csak elvont fogalom; meg lehetne érinteni, annyira kézzelfoghatóan árad valakiből –, és sóhajtva, csendesen azt mondta: Nem akarom, hogy megöregedj!
Vannak olyan közös pillanataink, amire mindig emlékezni fogok. Ez olyan volt. Persze, azonnal megígértem neki, hogy nem fogok megöregedni, vagy ha mégis, akkor majd jót nevetünk a lógó arcomon és a mozgásomon, ahogy próbálom felhúzni a buggyos alsógatyámat – innentől már nevettünk, és fiam arcáról eltűnt az a felhő, ami egy pillanatra elsötétítette a jövőmet.
A cukrommal nem nyernék versenyt ezen a nyáron. Rosszakat mértem. Eléggé rosszakat. Májusban elindult a Rádió Rock, amelynek én vagyok a „Balázsa”, én viszem a reggeli showt. Teljesen lekötött az új feladat, kevesebb lett a mozgás, vissza is ugrottak a kilók, amelyektől tavaly megszabadultam. Időnként elfelejtettem az evéseim előtt-alatt inzulint adni, annyira szét voltam esve.
Ráadásul volt valami vagy bennem, vagy az időjárásban, vagy az inzulinban, mert olyan eredmények születtek, mintha kevés lenne a máskor normális adag. Ilyenkor szoktam rámeredni a 16-os cukorra a vércukormérymen :) és fejcsóválva odaszólni mátkámnak: „Vödörrel öntöm magamba az inzulint, azt’ semmi….” Tudom, ennek sok oka lehet. A kevesebb sport, a nagy meleg, az elfelejtett, későn adott inzulinok, egy elrepedt fiola stb. De valahogy idén nyáron valamiért nem kezdtem nyomozni, arra gondoltam, néha belefér, nem kaphatok mindig ötöst, Ronaldo is lőtt már fölé 11-est… Őszre nagyjából összeszedtem magam és egyáltalán nem érdekelt a dolog, eltettem az „ennyi belefér” kategóriába.
Erre ma a fiamon azt látom, hogy komolyan megijeszti az eshetőség, hogy nem leszek mindig mellette. Nekem belefér, hogy lazázok, de ma átéltem a maga gyermekien komoly és mély szeretettel átitatott gesztusában, hogy neki nem! Neki nem fér bele! Pont annyi idős, mint én voltam, amikor cukros lettem, 9 éves. Ennyi voltam, amikor hirtelen fel kellett nőnöm, mert dolgom volt magammal. Akkor is és most is egy 9 éves gyerek hívja fel a figyelmemet arra, hogy tartozom az életemmel.
Akkor magamnak, ma másoknak is! Ma neki. Neki is, meg a kishúgának, a mátkámnak, a szüleimnek és így tovább. Nem mondom, hogy nem fér bele egy kis lazaság, mert 34 éve csinálom már ezt, és tényleg fárasztó tud lenni még akkor is, ha a rutin, meg az évek, meg a jó cuccok, a mérők segítik a dolgot. Oké, lazuljunk bele néha, mondjuk, hogy „ma nem rólam formáznák meg a diabétesz-szobrát!” De aztán ne kelljen már a gyereknek, asszonynak, nagyinak bejönni és szólni: „Halló! Még úgy számítanánk rád, mert szeretünk, és ha lehetne, kitolnánk a búcsúzás határait, ameddig csak lehet. Segítenél ebben te is?!”
Higgyük el, hogy nem csak magunkért érdemes, nem csak magunkért csináljuk! Akinek vannak szülei, nagyszülei, gyereke, unokája, akárcsak egyetlen barátja, az már nem csak magáért küzd, nem csak önmagáért mér, eszik, sportol, figyel oda az egészségére rendesen, hanem értük is! Aki pedig nem cukros, de él még a nagymamája, a szülei, bárki, akit szeret és szeretne még sokáig szeretni – egy évben egyszer, kétszer vegye rá őket és önmagát, hogy mérjenek cukrot, mert éveket, évtizedeket nyerhetnek, ha időben kiderül, hogy valami nincs rendben!
Magamért csomó mindent nem csinálnék meg! Értük bármit! Olyan ez, mint ősszel beindítani a fűtést. Nekem van dolgom vele, de mindenkinek jó lesz!
Kovács Áron
