Meglopva

Ma észrevettem, hogy megloptak. Le akartam cserélni a téli gumit nyárira, és akkor vettem észre, hogy valaki a télen vagy tavasszal – ki tudja – kileste, hogy egy nyitott kis tárolóban tartom a nyári kerekeket, és ha viccelni akarnék azt mondanám, hogy sajnos nem kereket oldott, hanem mást tett vele: egyszerűen ellopta. De nem akarok viccelni, mert ez baromira nem vicces.

Voltatok már meglopva?

Semmihez sem hasonlítható érzés. Elkeseredett düh, szomorúság, értetlenség és agresszió furcsa keveréke. Akiket megloptak, kivétel nélkül arról számolnak be, hogy sokkal többet raboltak el tőlük, mint magát az adott tárgyakat! Ellopták a hitüket, a komfortérzetüket, a jókedvüket, az optimizmusukat, az ártatlanságukat. Bemocskoltak valami szentséget, amit a magántulajdon jelent, és teljesen megerőszakolták azt a szüleink által tanított törvényt, hogy ami a másé, az szent! Tilos hozzányúlni! Minek tanultunk meg valamit, ha másokat elfelejtettek tájékoztatni ugyanerről?!

Szóval, ahogy mondtam, semmihez nem hasonlítható érzés… Persze van megoldása a dolognak, de előbb hadd vonjak egy párhuzamot, amit ez hozott a felszínre bennem!

Tudjátok, mit érez az, akivel közlik, hogy mostantól sajnálatos módon cukorbetegként kell élnie?

Pontosan ugyanezt! Olyan, mint meglopva lenni. Azt hiszem, ez az érzés van hozzá a legközelebb. Mert ugyanúgy ártatlan voltál. És jóhiszemű. És tehetetlen vagy. És dühös. És csalódott, hiszen tele voltál hittel, hogy aki nem csinál rosszat, azzal nem is történik semmi rossz. És mégis… megloptak! Elvették az egészséged, az álmaid, az életed… Sokkal többet, mint amit pusztán a kezelés macerája jelent. Ez baromi igazságtalan! Ugyanúgy nincs számonkérhető tettese, mint annak, aki elvitte a kerekeimet. Arctalan, néma, közönyös ismeretlen. Rohadjon meg! – üvöltenénk, de semmi értelme, és nincs is kinek…

De hál’ istennek az élet nagy tanítómester! Ugyanis 9 évesen is és ma is ugyanazt kell megtanulnom a dologgal kapcsolatban: van ilyen! Ennyi! Így leírva egyszerűnek tűnik, de megélni, elfogadni, megbarátkozni ezzel nagyon komoly feladat! Nem átkozódva, nem önsajnálva és gyűlölettel tele, hanem higgadtan és tárgyilagosan belátni és elfogadni: van ilyen. Meg kell tanulnunk elengedni az igazságtalanságot, mert minél inkább rágódunk rajta, annál nagyobb kárt okozunk saját magunknak! A kulcs a továbblépés! Persze nem lehajtott fejjel, nem megadóan, hanem megoldásokat keresve. Biztosítsuk be az életünket amennyire tudjuk, és fogadjuk el, hogy mindenre nincs ráhatásunk! De amire van, ott tegyünk meg mindent, vegyük fel az arcunkba vágott kesztyűt, és tegyük a dolgunkat! Újra és újra tanulom ezt a leckét, mert nem lehet megszokni…

De mindenre van megoldás! A kerék tárolására is és a cukkerként teljes életre is!

Megloptak. Van ilyen. Tanulság is van. De olyan nincs, hogy tovább mérgezzem magam ezzel!

Kovács Áron