Érték – mérték
Rendszeresen rögzítem a tévéműsorból kiválasztott filmet, s amikor kedvem és időm van rá, leülök, s megnézem. Fiam tudja, hogy nagyon fáradt vagyok, amikor észreveszi: vége a filmnek, továbbra is üldögélek, s nézem… a reklámot. Ez már a világvége: felvételről reklámot nézni!
Múltkor mégsem volt kárbeveszett idő az így töltött két perc. Láttam egy reklámot, amitől egyből felébredtem, annyira mérges lettem. Egy akármilyen – teljesen mindegy milyen – emésztést segítő gyógyszert hirdettek: egyen csak nyugodtan bármit, kezében a segítség! – szlogennel.
Ezért dolgozom én immár 27 éve? Ennyi ideje szerkesztem a Diabetest és sulykolom az olvasókba – 30 000 példányban – a szabályt: használjuk az eszünket!
Jó, tudom, nem cukorbetegeknek szól ez a hirdetés, de e reklám szófogadó nézőiből lesznek a sorstársaink.
Amúgy is bosszantó, ahogy a fogyasztói társadalom dirigensei befolyásolnak bennünket. Vedd, vidd, edd, jár neked… apad a pénztárcánk, nő a hasunk. (És most csak az élelmiszerekről beszélek, a drágább holmikról szót se ejtsünk, pedig lehetne jócskán.)
Szóval: egyél vasszöget, és vedd be a gyógyszert! Csinálj rosszat, majd tüntesd el a nyomait! Kezeld a következményeket, javíts a károkon, de eszedbe ne jusson jót tenni, jól enni, a lényegre figyelni! Elég, ha a felszínen sima a víz, nem baj, ha lent örvények sokasága morajlik. Egyszer majd felrobban a bomba, az elfojtott görcsök, a tünetileg kezelt „mérgezések”, a hányaveti életmód bosszút áll… de ki törődik ezzel! Majd akkor, amikor bekövetkezik. S akkor majd kétségbeesünk!
Ha elgondolkodunk, kicsit mélyebbre is látunk, észrevehetjük, egész életünk ilyen mostanában: a látszat a lényeg. Pedig ismerjük a verssort: fecseg a felszín, hallgat a mély. Ez az eredetileg politikai tartalmú József Attila-idézet egész életünkre érvényes – lenne, lehetne –, ha komolyan vennénk, ha elgondolkodnánk, ha használnánk az eszünket, sőt a szívünket is.
A másik véglet sem szimpatikus nekem, amikor a görcs nem a pocakunkat, hanem az életmódunkat fenyegeti. Amikor valaki annyira merev, annyira tökéletes akar lenni, hogy közben elfelejt élni. Elsősorban most sem a cukorbetegekre gondolok, hanem azokra az egészségesnek látszó embertársainkra, akik lelkileg betegszenek bele az egészségre törekvésbe. (Nem ellentmondás, olvassák újra a mondatot, s azonnal beugrik egy ismerősük – mindenkinek van ilyen ismerőse…)
Tegnap a boltban, amikor a tejespultot nézegettem, egy volt iskolatársam megállt mellettem, és kéretlenül tájékoztatott, hogy gyümölcsjoghurtot egy héten csak egyszer szabad enni, mert olyan anyag van benne, hogy ha többször eszem, mérgez. Mosolyogva válaszoltam, hogy nem szoktam venni, most sem a gyümölcsjoghurtot, hanem a sajtokat nézegetem. Azt már nem vártam meg, hogy a sajtok veszélyeiről is tájékoztasson.
Kolléganőm a múlt héten leosztott, hogy ha naponta fél órát tornázom, az semmi, többet ártok vele, mint használok, minimum 60 percre van szükség naponta, különben se nem fogyok, se nem erősödöm. Ha tudná, hogy az a fél óra sincs minden nap, háromszor-négyszer jut rá időm hetente, s ha nem fogyok, s nem erősödöm, engem nem zavar, mert élvezem, hogy jól érzem magam tőle. Egyébként fogyok tőle. Még ha a szakirodalom szerint ez nem is lehetséges.
Magamat én ismerem a legjobban. Tudom, hogy mi esik jól, mi rosszul. Tudom, hogy mennyit bírok, s tudom, ha valami már sok nekem. Nem mindenki tudja – én sem mindig –, de amikor tisztában vagyok azzal, mi az érték és mi a mérték számomra – nos, akkor vagyok jókedvű, elégedett, sőt ki merem jelenteni: boldog!
Herth Viktória
