Életek és életművek
Minden cukorbeteg élete egy életmű, naponta megérdemli az elismerést. Lapunk különösen „nagy becsben tartja” az évtizedek óta példaértékűen küzdőket. 20. születésnapunk óta minden évben a Civil Fórumon, idén a 25 éves születésnapi ünnepségünkön adtuk át a Joslin Diabetes Center által adományozott Joslin-díjakat.
A makói Fülöp Kálmánné Ági 28 éve cukorbeteg. Szeretne beérni egy előadásra, és bár mérni most nem tudott, érzi, ennie kell, sorban áll tehát a büfé előtt. Vele tartok.
Azt, hogy mennyire lehet örülni egy elismerésnek, most élte át a színpadon, amikor átadták neki az oklevelet és látta a sportcsarnokot megtöltő sorstársak tömegét, hallotta tapsukat. Az is eszébe jutott, hogy nem akarta elhinni, amikor első rosszullétekor 16-os vércukorértéket mértek nála a kórházban. Ott dolgozott, ápolónő volt. Hamar megtanulta, mit kell tennie, s hogy ezzel a betegséggel együtt kell élnie, de egy percig nem állítaná, hogy könnyű volt elfogadnia.
Ma úgy érzi, az segített, hogy ösztönösen mások felé fordult. Óvodába ment dolgozni, munkatársainak is rendszeresen mérte a vércukrát, tanácsokat adott, tőle el is fogadták. Egy ízben kiderült, szerencsére idejében, hogy munkatársa cukorbeteg lett. Azzal is segítségére volt és erőt adott másoknak, hogy sosem titkolta betegségét. Elmondta az egészségeseknek, igyekezzenek megelőzni a bajt, s ha már itt van, jól kell kezelni.
Évtizedeket dolgozott óvodában, ki mástól kérdezhetném, hogy miért félnek sok óvodában a cukorbeteg kisgyerekektől. Ezen őszintén csodálkozik. Ha egy anyuka és apuka meg tudja tanulni, hogyne tudná az alapdolgokat valamelyik vagy éppen az összes óvodai dolgozó elsajátítani. Minden kisgyereknek, különösen egy krónikus betegnek szüksége van a közösségre. Ágihoz persze nyugodtan vihették a szülők a cukorbeteg kicsiket, a körzet összes cukorbeteg gyereke náluk kötött ki.
Szeli Lászlóné kitüntetett Sopronból érkezett a találkozóra. 36 éve inzulinos, de előtte egy-két évig már tablettás volt. Második gyermeke születése, a terhességi cukorbetegség után megmaradt a baj. Felidézni sem szereti, mivel járt ez akkoriban: fecskendő és tűk kifőzése… hol voltak még a penek, a korszerű inzulinok! Korán, szinte az elsők között volt vércukormérője, a lánya szorgalmazta. A fia egészségügyi dolgozó, intenzív osztályon volt ápoló, most diplomás mentőtiszt, sajnos Ausztriában dolgozik a jobb anyagiak miatt, mert hát építkeznek, persze itthon. Szerencsés, mondja, hogy a család hozzáértően törődik vele.
A változókorig nem volt semmi baja, akkor azonban jöttek az éjszakai hipók, az addig nem ismert rosszullétek. Vércukorméréssel, na meg az évek teltével sikerült leküzdenie ezt a bajt, most jól van, sosem volt súlyproblémája, ma is irigylésre méltóan karcsú. Együtt idézzük fel, hogy a színpadon felsorakozott ünnepeltek között alig akadt túlsúlyos, és hogy ez milyen jó.
Mit vár a jövőtől? A kérdésre először egyetlen mondattal felel: stabilizálódjon az állapotom! Bővebben: van egy kis szemszövődményem, az ne romoljon, csak rosszabb ne legyen!
Hosszú a története a Győr megyei Ácson élő Téglás Zoltánnak, mert hosszú ideje cukorbeteg – éppen 52 éve. Ki hinné ma már, hogy felújított fecskendővel kellett magát kezelnie és tápanyagtáblázatot is egy sorstárstól kapott. Alig volt betegek számára a diabéteszről irodalom.
Amikor cukorbetegklubot szervezett, voltak orvosok, akik ellenezték, féltek, hogy nem lesznek szakszerűek. Szerencsére egy betegtársa ajánlotta Fövényi József tanár urat, tőle kapta az első igazi képzést. Más betegség sem kerülte el, kétszer műtötték rosszindulatú daganattal, ennek már hét éve, bizakodva mondja: jól van. És azóta másképp viseli a cukorbetegséget, talán könnyebben.
Beszélgetésünk után pár nappal telefonon jelentkezett, hogy két dolgot el szeretne még mondani. Az első az eszközgyártóknak szól: miért nem készítenek már olyan pent, amilyen régebben volt (Innovónak hívták), egy órán keresztül mutatta, hogy beadta-e a beteg az inzulint, és hány egységet. Rutinfeladat a szúrás, néha nem emlékszem, beadtam-e, vagy sem. Addig is, míg nem akad, aki újra gyártana ilyet, írja fel mindenki a naplójába az adatot, mert nagy veszélyt jelent, ha nem emlékszünk rá! (A problémára szerencsére van már megoldás – a szerk.)
A másik üzenet cukorbetegeknek szól – mindenki a más kárán tanuljon: „Volt egy autóbalesetem, az én hibámból. Nem mértem meg a cukromat indulás előtt, és nem volt kéznél szőlőcukor. Rosszul lettem, mégsem mertem az autópálya leálló sávján megállni, csak az első kihajtónál mentem le, ott pedig összeütköztem egy másik autóval. Mentő, kórház. Nem volt súlyos sérülésem, de összevissza beszéltem. Aznap hét részeget vittek be az ügyeletre, szerencsémre egy medika rájött, hogy cukorbeteg vagyok.”
Szőke Mária
