A lelkemnek is köze van ahhoz, mit és hogyan eszem?
Segítség, kövér vagyok! – III.
Mint tudjuk, az étel – és az evés – a létfenntartást szolgálja elsősorban, de – és ezt a kövér emberek még normális súlyú társaiknál is jobban tudják – táplálékul szolgál a léleknek is.
Tekintsük először az evés és az etetés lelki vonatkozásait.
Mit jelent az evés szimbolikusan? Valami külső dolog bevitelét, a külvilággal való kapcsolatot, a környezet be-, illetve elfogadását úgy, hogy azt egy feldolgozási folyamat során sajátunkká, testünk-lelkünk részévé tesszük. A csecsemőkor folyamán a kisbaba elsősorban a száján át, illetve annak segítségével érzékeli a világot. Ebben a(z orális) fázisban mindent a szájába vesz, megnyal, megrág, és ha a fejlődésben túl is haladta ezt a szakaszt, a száj közvetítésével hozzáférhető tapasztalatok, örömök, csalódások felnőttkoráig elkísérik.
Kicsikorban a has és a gyomor a lét középpontja, ezen keresztül él át a csecsemő minden kínt és örömöt – és ha ez a hely felnőttkorban is meghatározó, akkor akár azt is mondhatjuk, hogy az ember a hasán keresztül tart közeli kapcsolatot a környezetével. A szoptatás során a táplálkozás a csecsemő számára a testi kellemetlenségek (éhség) megszűnésén túl a biztonságban levést, az anya szeretetteljes mosolyát, érintését is jelenti – és az ekkor szerzett tapasztalatok egész életre meghatározó erővel bírhatnak. Az anyai gondoskodás elsődleges megnyilvánulása az etetés, ami szorosan összefonódik a számunkra jelentős érzelmi tárgy szeretetével. „Etess, nézd, éhezem! Takarj be, fázom! Ostoba vagyok, foglalkozz velem, hiányod átjár, mint huzat a házon. Mondd, távozzon tőlem a félelem!” – írja József Attila Gyermekké tettél című szerelmes versében. Igen, az anyával való korai kapcsolat mintájára szerveződik a felnőttkori intim viszonyulásunk mintázata is. Mondhatni, az anyatejjel szívjuk magunkba…
Aki az ételt adja, hatalma van az éhező fölött, mivel ő birtokolja az élet forrását. A mostohagyereket vagy a bevándorlót kegyelemkenyéren tartják, kihangsúlyozva függő viszonyukat. Háború esetén blokádot (az élelemhez jutás megakadályozását) vetnek be a hódítók az ellenfél térdre kényszerítéséhez. A független ember megél a maga kenyerén. A fenti kifejezések szinte kézzelfoghatóan jelzik az étel lelki viszonyát az élethez. Az étel közvetítő funkciót tölt be, nem csak a személyes kapcsolatokban, de a társadalmi csoportok egymáshoz való viszonyában is. Szimbolizálja az együvé tartozást, egy csoport szövetségét (lásd: ünnepi vacsorák, vasárnapi családi ebédek stb.).
Vannak olyan helyzetek, amikor az étel visszautasítása felér egy sértéssel, vagy nyílt szembeszegülés azzal a hatalommal, aki/ami az ételt/életet birtokolja vagy kontrollálja (ilyen például az éhségsztrájk). A kövér ember fél visszautasítani az ételt, ami akár azt is jelentheti, hogy fél egyértelműen konfrontálódni másokkal, egyszersmind saját magával, nehézséget jelent számára az ellenséges érzések nyílt kifejezése és elviselése.
Könnyen belátható azonban, hogy az ételek bekebelezése is agresszív folyamat (lásd: ragadozó állatok), aminek eredményeként a táplálék izommá (később hájjá) alakul, ami megvédhet a többiek támadásaitól. Eszünkbe juthat itt az a (bizonyos országokban, primitív törzseknél vagy vidéken ma is meglévő) nézet, hogy a kövérség a hatalom, az erő, a jólét szimbóluma, az egészség bizonyítéka (pl. törzsfőnökök, japán birkózók, hajdani párttitkárok vagy politikusok). Gyakran társítják a szépséget is a kövérséggel, mondván: „egyél, fiam, csúnya a sovány ember!” Móricz Zsigmond így ír Életem regénye című művében: „…szégyelltem magam, mert már tudtam, hogy a legcsúnyább, ha valakinek nincs ennivalója”.
De az élet bölcs: a kövérek sem térhetnek ki az agresszió kifejezése elől, csak ők áttételes módot választanak: lenyelik agresszív késztetéseiket, ennek révén jutva erőhöz. Ezt egyes analitikus elméletek a kannibalizmus tudattalan formájának, a szeretett, de frusztráló érzelmi tárgy birtokbavételének tekintik (Hermann I.). József Attila Kései sirató című verséből vett idézet: „Ettelek volna meg! Vacsorádat hoztad el, kértem én? Mért görbítetted mosásnak a hátad? Hogy egyengesd egy láda fenekén?” is erre utal. Eszünkbe juthat ennek kapcsán a pogány népek szokása, akik megették megölt ellenségeik vagy halott felmenőik különböző szerveit − agyát, szívét – azért, hogy beléjük költözzön azoknak ereje, bölcsessége, bátorsága.
Az evés tehát lehet a szeretet és az elfogadás, de az agresszió és a pusztítás kifejezője is. Könnyű belátni, hogy a száj, a fogak az agresszió szervei, és magától kínálkozik a párhuzam a rágás, a fogakat igénybe vevő ételek preferenciája és az indulatok kifejezése között. Még egyértelműbb a dolog, ha a gyerekek (vagy az arab nők) harapással kifejezett érzéseire gondolunk. A hatalmasra tátott száj felidézi az elnyeletéstől, bekebelezéstől való félelmet (nem véletlenül mondjuk annak, aki nagy szájat nyitva veszekszik velünk: be ne kapj!).
Az ízeknek is van lélektani jelentésük, amit jól kifejeznek azok a jelzős szerkezetek, amelyek a köznapi nyelvben is használatosak. Az édes, mint a babám csókja; édes hazám, fogadj szívedbe; édes élet; édes anyatej fordulatok a szeretettel, boldogsággal kapcsolják össze az édes ízt. A keserű, a savanyú az ellenkezőjét idézi: keserű könnyeket hullatunk valami fontos érzelmi tárgy elvesztése fölött, savanyú a szőlő, ha valami vágyott dolog elérhetetlen, és a rosszkedvű, humortalan emberre is azt mondjuk, savanyú uborka, mert savanyú képet vág a dolgokhoz. A jól ismert mesében azt mondja a legkisebb lány az öreg királynak: Úgy szeretem édesapámat, mint az emberek a sót, azaz nem tudok nélküle élni. Kétségtelen, hogy só nélkül nincsen íze az ételnek, ahogy a népdal is mondja, viszont az elsózott dolgok keserűek, ehetetlenek.
Eljutottunk hát oda, hogy az ételek élvezhetőségéhez és az élet élhetőségéhez is elengedhetetlen a mértéktartás. Igen, de milyen mértéket kell tartanunk? Mint tudjuk, a nagyevők többségének gondja van a mértéktartással, de a konstruált mértékek használata (pl. fogyókúra, diéta, életmódprogram) nem mindig célravezető. Álljon itt egy kicsi gyerekeken igen régen elvégzett kísérlet rövid leírása.
A kutatók arra voltak kíváncsiak, vajon ha a gyerekekre bízzák, hogy a sokféle étel közül mit esznek evési időben, hogyan alakul a tápláltságuk, egészségük? Kiderült, hogy az apróságok felváltva fogyasztottak mindenféle táplálékból, de közel sem egyenlő mennyiségeket – volt, aki csak főzeléket, vagy húst, tojást, tésztát evett, volt, aki többféléből keveset, voltak olyanok, akik csak napok múltával váltottak egyféle ételről valami másra. A vizsgálat végén azonban minden gyereknek egészséges tápláltsági mutatói, laborértékei voltak, azaz a maga módján mindegyikük hozzájutott minden számára szükséges tápanyaghoz. Tehát, ha elérhető számunkra a megfelelő táplálék, a bennünk lévő szabályozórendszer az étvágy segítségével „elintézi”, hogy megfelelően elégítsük ki tápanyagszükségletünket.
Az a tapasztalat, hogy a kövér ember elveszítette azt a képességét, hogy észlelje a teste szükségleteit – ő „megkívánja” a dolgokat, és ez nem ugyanaz. A lélek vágya elnyomja a test jelzéseit, akár az éhségérzetet is. Máshogyan fogalmazva: a kövérek elnyomják belső késztetéseiket, nem érzik az éhséget–teltséget, és aszerint etetik a testüket, hogy a lelkük mire vágyik. Ezért igen nehéz „visszajutni a kezdetekhez”, újratanulni az elveszett testi érzékelést, a lelki szükségletek ugyanis követelik a magukét. A pszichoterápia segít felismerni azokat a lelki szükségleteket, amelyeket evés révén elégítünk ki, és ennek nyomán megtalálhatjuk a keletkezett feszültségek megfelelő levezetésének lehetőségeit (pl. nem nyeljük le a dühünket, hanem kifejezzük, nem csokoládét majszolunk, hanem vesszük a bátorságot és „szerzünk magunknak egy simogatást”). Ha meg merjük kockáztatni, hogy néha nem vagyunk szeretetreméltóak, vagy mi nem szeretünk másokat egy ideig, megtapasztaljuk, hogy ez nem tart örökké, a mi haragunk és a másoké is elmúlik.
És ami még ennél is fontosabb: ha meg merjük látni, hogy nem azért szeretnek minket, mert kedvesek vagyunk akkor is, ha bántanak, hogy szerethetők vagyunk mérgesen vagy szomorúan is, csupán önmagunkért. Ha képesek vagyunk elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, akkor mások is elfogadnak minket – ez a hiteles kapcsolat alapja. A legtöbb kövér ember irreális vágyakat dédelget, irreális az a célsúly is, amire vágyik. Bár nem gondolunk erre, de ez is semmibevétele, lebecsülése a testünknek (majd én megmutatom, hogy úgy alakítalak, ahogy kedvem tartja!). Ilyenkor valami olyat teszünk magunkkal, amit gyakran zokszó nélkül (de nem fájdalom nélkül!) viselünk a környezetünktől. Ha hagyjuk, hogy a testünk „magára találjon”, akkor el tudjuk érni saját súlyunkat (ami nem feltétlenül azonos a vágyott súllyal!).
A túlsúlyos emberek többsége utálja magát, ami elsősorban a testével kapcsolatos elégedetlenségében jut kifejezésre. Ezt a kérdéskört – a testünkhöz, kövérségünkhöz való lelki viszonyulást – a következő fejezetben fejtjük ki bővebben.
Dr. Joó Mária Nóra
