Vedd kezedbe az életed

Édes sorsok

Évekig nem tudtam, hogy Julika cukorbeteg. Nem azért, mert titkolt volna a betegségéről valamit, hiszen például a reumánkról jókat panaszkodtunk egymásnak, csak a cukorbetegség valahogy nem került szóba. Egyszer szokatlan időben, hajnaltájt összetalálkoztunk az utcán. Én a kutyát sétáltattam, ő meg túrabakancsban álldogált, a barátaival indult a budai hegyekbe.

– Nagyon jót tesz nekem a mozgás – mondta, én meg azt gondoltam, 15 kilométer gyaloglás? Én ugyan nem vettem észre rajta, de azt mondta, mostanában felszedett két kilót, és ez tűrhetetlen. Amikor délután visszatért, kérdezgettem, hogy bírta a túrát, ő meg szabadkozott: elmesélem, de először megmérem a vércukromat.

A két kiló, a vércukormérés, meg a jóleső fáradtság: Juli cukorbeteg? Kiderült, húsz éve már. És jól vagy-e, kérdeztem, persze, mondta ő, csak a lábammal van baj mostanában. Már nem fáj, már nem érzem. A plusz húsz év, mondtam, mire ő: a butaság, az, a butaság!

Juli keserű szavai azt mutatták, nem törődött komolyan betegségével. Törődött pedig, de nem eleget. Nem fájt semmi, Juli bevette a tablettát, ha elfelejtette, megbocsátotta magának. Diétázott is, gondosan. Megtanulta mérés nélkül kalkulálni mennyi egy szelet kenyérnek, egy zsemlének a szénhidráttartalma, lemondott a sok cukrot tartalmazó gyümölcsökről. Sportolt is, járt uszodába, hiszen fiatal kora óta ott élte életét, ő úszó volt, a férje vízilabdázó. A mozgás megvolt, a diéta is, csak a vércukormérés… hát azt nem vette komolyan. Havonta egyszer megmérette a családorvossal a vércukorszintjét, kölcsönösen megnyugtatták egymást, hogy nincs nagy baj, és kész. Nem nagy dolog ez a cukorbetegség, nincs is mit beszélni róla.

Juli végül vett vércukormérőt. Na, ennek története van. Lapunkat, a Diabetest a patikában rendszeresen megkapta, így hát a patikus egyszer úgy érezte, ismerik már egymást olyan régóta, hogy megkérdezheti: sosem vesz tesztcsíkot? Nekem nem kell, mert vércukormérőm sincs – felelte. A gyógyszerész hosszan győzködte a mérés fontosságáról, végül rábeszélte, hogy azonnal vásároljon. Juli azóta teljesen jóban van a vércukormérővel, pedig az pontosan őrzi memóriájában a bizonyítékot, hogy Juli csak képzelte, hogy minden rendben van. Most szembesült vele, hogy ingadozó a vércukorszintje. A mérések alapján viszont sikerült Juli vércukorértékeit pontosan beállítani az elvárható, a normális vércukorértékre.

Amit eddig Juli nem tudott, most gyorsan megtanulta és teljes pontossággal alkalmazza, méri a vércukorszintet és pontosan adagol. Ez a hetvenéves asszony világéletében jó kedélyű, optimista volt, mindig a jó oldalát látta mindennek, most még büszke is. Arra, hogy megtanulta a vércukormérő készüléke kezelését, és vett számítógépet, hogy a mérő automatikusan át tudja küldeni az adatokat diabetológus orvosának a világhálón. Kinyílt a világ számára: Látod, mondja, mit köszönhetek a betegségemnek? Az unokám megtanított internetezni, skypon beszélgetünk, hát nem nagyszerű? Sok mindent elolvastam a betegségről, és mindent megteszek, hogy elkerüljem a legrosszabb szövődményeket! Azokat is, amelyekről eddig nem is hallottam!

Gábor 50 éves múlt, amikor végre felkereste orvosát gyomorpanaszaival. Már a vizsgálatok elején kiderült, hogy 2-es típusú cukorbeteg. De mert gyomorfájásai, görcsei, teltségérzései nem javultak, ki kellett vizsgálni, nincs-e valami komoly elváltozás.

Naponta láttam szenvedő arcát, mert elmesélte, mi mindent csináltak vele. Hát a sokféle vizsgálat, a tükrözés senkinek sem öröm. Mint kezdő cukorbeteg, kapta a tanácsokat: napi ötszöri étkezés, kis adagok, kiszámított szénhidráttartalom, kevesebb kávé és alkohol, na és hagyja abba a dohányzást. Lehetőleg kerülje a stresszt, mert a gyakori fejfájása miatt szedett fájdalomcsillapítók is okozhatnak komoly panaszokat. Tanulja meg mérni a vércukorszintjét és betegsége minden csínját-bínját.

Okos ember Gábor, a baj csak az, hogy az orvosnál is okosabbnak tartja magát. Minden tanácsra volt egy felelete, miért nem tudja megoldani. Ötször enni? Ki ér arra rá, munka közben? Minden munkatársa vedeli a kávét és füstöl, mint egy gyárkémény, hogyan is tudná abbahagyni? Imádja a sütiket, és mert őrá tekintettel a felesége már nem süt, Gábor a cukrászdában nassol. A gyomra fáj, a vércukorszintjét nem méri, az egész problémát úgy, ahogy van, elutasítja. Már két éve nem vesz tudomást a cukorbetegségről. Pedig újabban a szemével is van valami gond.

A felesége két éve küzd vele. Mit és mennyit egyen, ne a fotelban terpeszkedjen, menjenek sétálni. Újabban már a gyerek előtt is rászól. A serdülő lányuknak ez valahogy teljesen új és megszokhatatlan: anya veszekszik, és apa mégsem olyan okos, mint hitte. A feszültség tanyát vert a családban.

Gábor panaszkodik Ágira, a feleségére. Hogy nem érti meg őt, hogy nem hagyja békén, hogy mindig ugyanarról szól minden estéjük: mit csináltál, mit ettél, miért etted? Én is rákérdezek: mit ettél, mennyit ettél? Mérgesen néz rám: te is kezded? Tudod, mit mondott tegnap Ági? Hogy felnőtt vagy, dönts te magad, mi lesz a jövőd, akarsz-e betegebb lenni! Gábor, Gábor, hát nincs igaza?

Aliz éppen egy nagy tálból sajtos tésztát eszik, kicsit zavarba jön a kérdésemtől: Délelőtt tízkor már ebédelsz? Megéheztem, feleli halkan. Éppen azt, amit nem volna szabad? Megvonja a vállát és kicsit kényszeredett mosollyal mondja: megbocsátom magamnak a bűneimet. Azt azért még hozzáteszi: te mindig olyan szigorú vagy hozzám!

Igazából régen nem beszélgettem vele cukorbetegségéről, a „hogy vagy?” és az „egészen jól” afféle szállóige csak. Mit mondjak neki? Aliz friss nyugdíjas, asszisztens volt egy orvosi rendelőben, többet kell tudnia a betegségéről, mint amit én mondhatnék neki. De mert jó barátok vagyunk, mindig korholom és mondom neki, hogy féltem, mert szeretem. Aha, feleli, ezt mondja a fiam is.

Aliz tíz éve vált el, a maga akaratából, mégis nehéz éveket élt át, és egyre nehezedett ő maga is – az evés lett az öröme. És minden bizonnyal a veszte is. Csak hízott és hízott. Egy napon a rendelőben lett rosszul, izzadt, hirtelen hányinger és nagy-nagy fáradtság tört rá. Le kellett ülnie, nehogy összeessen. A kolléganője azonnal megitatta ásványvízzel, két orvos is odarohant hozzá, pillanatok alatt 17-es vércukorértéket mértek. Ő meg csak hajtogatta: magas cukorszinttől nem lehet kóma. Vizsgán ezért megbukott volna, de azóta már kénytelen volt sokkal többet tudni, mindent megtanulni a cukorbetegségről.

Azóta úgy eszi a neki nem való ételeket, hogy tudja, pontosan tudja, mennyit árt magának. Valahogy ki kellene mozdítani ebből. Egyedül él, azt érzem, céltalanul, és a lelke is magányos.

– Tudod, mit kellene neked? – kérdezem hirtelen. – Elmenni egy diabéteszes klubba.

– Mit csinálnék ott? Hallgatnám az előadásokat?

– Ha akarod, azt is. De ha megkérnek, te is tarthatnál, nem? Mindent elmondhatnál, amit tudsz, ismersz, az elméletet is, a gyakorlatot is…

– …sokat kellene még ahhoz tanulnom. A szakkönyveket előkapnom. Meg aztán le is kellene fogynom. Csak nem állhatok így elébük! – mondja kisvártatva. – Persze… persze ki akadályozna meg ebben?

Szőke Mária