Joslin-díjasok

Dr. Koppán Miklós 2009-ben, lapunk születésnapi ünnepségén vehette át az 50 évnyi diabéteszért járó elismerő érmet.

Gödöllőn születtem 1936. április 4-én. Édesapám tanári képesítéssel a méhészeti gazdaságot vezette, édesanyámnak nem volt munkahelye. Gödöllő után egy kis kerülővel Dombóvár gimnáziumában tanított édesapám. Érettségi vizsgát is itt tettem 1954-ben. Jelentkeztem az akkori Állatorvostudományi Főiskolára, de értelmiségi származásom miatt csak a következő évben vettek fel, egy kis segítséggel. A diploma megszerzése után a tamási állami gazdaságban dolgoztam, majd 1961 októberében Szakály községbe neveztek ki. Azóta is itt élünk feleségemmel, aki alsó tagozatos pedagógus. Két gyermekünk született, Szilvia és Miklós. Lányunk ének-magyar szakos tanár, míg fiúnk szülész-nőgyógyász lett. Három lány és két fiú unokánk van. A községben és a szövetkezetben is a mindenkori politikai irányelvek szellemében „kezeltem” az állatállományt, főleg a fertőző betegségektől való mentesítés embert próbáló nehéz munkáját. 1996-ban mentem nyugdíjba, azóta is, ha hívnak, megyek. Eddig a rövid életrajz.

Most a diabétesz kezdetéről és szinten tartásáról röviden. Az 1957-es ázsiai nagy influenza szövődményeként szereztem meg ezt a betegséget. Jóllehet, kódolva volt ez a családban anélkül, hogy édesanyánk beteg lett volna. Anyai nagyanyám volt cukorbeteg idős korában. Mi jelenleg öten vagyunk élő testvérek. Volt egy nővérünk, aki 20 hónapos korában lett cukorbeteg és 12 éves korában halt meg, 1945 tavaszán, gyógyszerhiányban. A testvérek közül az egyik öcsém és annak leánya, valamint a húgunk lett diabéteszes. Tehát az anyai örökítés bizonyított.

Azt, hogy jelenleg is szövődmények nélkül vagyok, köszönhetem jó kezelőorvosaimnak – dr. Porkoláb Erzsébet, dr. Golub Iván, dr. Maros Éva –, valamint feleségemnek, aki sokszor szigorúbb volt, mint én, s aki a szénhidrát szempontjából helyes étkezést biztosította. 1966-ban, a légoltalmi gyakorlat után (akkoriban ezt is kellett csinálni), elrontottam a gyomrom, mert a vacsorát zsírral készítették. Gyomrom gyógyítása koplalással kezdődött, igen ám, de nem adtam magamnak inzulint, mondván, ha nem eszem, nem kell. Fel is borult a szénhidrát-háztartásom annyira, hogy kórház lett a vége. Nem sokon múlott, hogy eltávozzam örökre. Akkor jöttem rá, hogy a gyógyszerelést soha nem szabad elhagyni, és rendszert kell kiépíteni a mindennapok élésében.

Télen, nyáron, munka és üdülés során rendszeresen ugyanakkor kell felkelni, gyógyszerelni, lefeküdni. Rendszeres cukorellenőrzés, rendszeres szemészeti vizsgálat és mindenre kiterjedő általános vérvizsgálat… Az intézeti ellenőrzéseket, ha lehet, nem kórházban fekve, hanem járóbetegként elvégezni. Lényeges dolognak tartom, hogy tétlenül nem szabad lenni. Még a pihenést is aktívan, a foglalkozástól eltérő munkával kell tölteni. A téli időszakban a vitaminokat és ásványi anyagokat készen kell bevenni, és ezzel az immunrendszert erősíteni.

Pár mondatot ejtenék arról is, hogy a szövetkezet teheneinek brucellosistól való mentesítése során véletlenül én is megbetegedtem brucellosisban. Szerencsére, akkor jelent meg a Tetran, ami rendkívül hatásos volt a betegség leküzdésében. Később csípőízületi, majd térd- és vállízületi kopások jelentkeztek nálam. Legújabb francia kutatások szerint ezek az elváltozások a brucellosis késői kártételeként jelentkeznek. Szerencsére ma már több hathatós gyógyszer van ezen kopások, elváltozások szinten tartására, amelyek a műtéti beavatkozást késleltetik. Bár mozgáskorlátozott vagyok, azért még a konyhakertben ténykedni tudok – szívesen csinálom, és költségkímélés is –, valamint kedvenc kikapcsolódásomnak, a horgászatnak is hódolhatok. Örömmel segítek az unokák kéréseinek teljesítésében.

Köszönöm, hogy elmondhattam, s talán más „beteg” is ezek után kialakítja a maga rendszerét, és ezáltal a betegsége szinten marad.

Dr. Koppán Miklós