Joslin-díjazottak
Joslin-emlékérmes hőseink – Kovács Anna
Még tavaly, a Diabetes 20. születésnapján vehette át a Joslin Diabetes center elismerő oklevelét Kovács Anna, letenyei sorstársunk.
Kilenc és fél évesen, 1966. május 5-én derült ki – akkor még ritkán előforduló – betegségem. Szüleim két hónapon át hordoztak a körzeti orvoshoz, mivel sokat ittam, folyton WC-re jártam, fogytam, fáradékony voltam. Olyan is előfordult, hogy az iskolában elaludtam, nem tudtam figyelni, pedig jó tanuló voltam. Az orvos, aki maga is cukorbeteg volt, vitaminokat írt fel.
Édesanyám a rémülettől, és az ismerősök biztatására elvitt Nagykanizsára a gyermekorvosi rendelésre – a karjaiban, mert akkor már menni sem tudtam. Azonnal a laborba küldtek, onnan mentővel vittek a kórház gyermekosztályára, 490 mg-os cukorral. Az utolsó pillanatban, csontsoványan, 19 kilós súllyal, acidózisos kómában. Infúzióban kaptam az inzulint, állapotom napról napra javult. Két hónapig voltam kórházban, mire cukorszintem rendeződött, és testsúlyom a 28 kilóval normalizálódott.

A napi négyszeri inzulinozást édesanyámmal együtt megtanultuk. A fecskendők, tűk főzése, az étkezéseim biztosítása, az iskolába járás szegény édesanyámat nagyon igénybe vette. Minden héten kétszer vitte a nagykanizsai laborba a vizeletemet, onnan ment a gyermek szakrendelésre, ahol a szükséges átállításokat végezték. Én havonta mentem vércukorvizsgálatra. Ettől nagyon féltem, mert ha valami nem volt rendben, bent fogtak a kórházban. Sokszor előfordult.
Kivizsgálás céljából, szüleim megnyugvására kerültem a budapesti, Tűzoltó utcai gyermekklinikára, ahol átállítottak a napi kétszeri kristályos és cinkinzulinra. Ez a kezelési mód sem bizonyult jónak. 14 éves korom után átkerültem a nagykanizsai felnőtt belgyógyászatra, itt hamarosan műanyag fecskendőt és tűt kaptam.
Később elmentem dolgozni a helyi óvodába. Örömmel végeztem a munkámat, szerettem a gyerekeket, épp eleget voltam köztük a kórházakban. Sajnos, nem mindig éreztem jól magam, de ha munkatársaim észrevették rosszullétemet, mindig segítettek. Sokszor egy jó szó is segített.
1979-től más inzulinkészítményeket kaptam, naponta kétszer, sajnos ez sem volt megfelelő. Nagyon labilis volt az állapotom. 1988-ban az elsők között kaptam vércukormérő készüléket. Ekkor jöttem rá, hogy túl nagy az inzulinadagom. Rosszulléteim miatt kerültem a budapesti István Kórházba, ahol észrevették 10 kilónyi fogyásom okát, a gyomorfekélyt. Nagyjából felépültem, de a sok diéta, a fekély kiújulásai megkeserítették az életemet. Ekkor a sok táppénzes állomány miatt leszázalékoltak.
1993-ban, a szekszárdi kórházban lassú gyomorürülést állapítottak meg nálam, ott állítottak át újabb inzulinkészítményekre. Ez sem volt jó, mert az étel olyan lassan ürült, hogy a legkisebb adag inzulintól is hipóztam.
1999-ben részt vettem Budapesten Fövényi tanár úr tanfolyamán. Igazán itt értettem meg mindazt, amit az évtizedek alatt megtapasztaltam. Sok mindent olvastam addig is, megfigyeltem magamat, de kellett ez a tanfolyam, hogy minden „összeálljon”.
2004-ben végre a helyes megoldást is megtaláltuk új orvosommal: egy új inzulinanalóg hozta meg a várva várt eredményt, a cukrom normalizálódott. A sok kudarc után derült ki az is, hogy tejérzékeny vagyok. Azóta 10 kilót híztam és a gyomrom működése is helyreállt. A veséim, a látásom is javult.
Visszagondolva cukorbetegségem történetére: talán előbb kellett volna az egész embert kezelni, valamennyi betegséget felismerni. Akkor talán előbb mondhattam volna ki, amit most mondhatok: köszönöm, jól vagyok!