I. rész

Csilla története

Rettegek az orvosoktól. Nagyon sok minden okozott tünetet, de a félelmem nagyobb volt mindig, mint a fájdalmam. A szerelmem vitt autóval:

– Nyugi már! Imádni fog! Segíteni akar!

Imádni fog? Amikor meglátja, ahogy a közel 160 kg-os beteg elvánszorgott hozzá, ugyanúgy fog reagálni, mint az összes többi orvos: fogyjon le! Majd azt válaszolom, hogy rendben, de csak azért, hogy szabaduljak onnan.

Mindenre pontosan emlékszem: a nagy belvárosi ajtókra, a kis váróteremre, az igényesen rendben tartott mosdóra és a rettegésemre. Szörnyülködni fog, hogy mekkora vagyok, hogyan lehetett így elhanyagolni magam, undort fogok kiváltani belőle is, mint magamból. Nyílt az ajtó.

Ez a doktornő más

– Jó napot kívánok! Örülök, hogy eljött! – mondta a Doktornő, akinek annyira erős kisugárzása volt, hogy ha nem tudtam volna, hogy ő az orvos, akkor is tudtam volna. 30 éves korom ellenére simán „csókolomot” köszöntem volna a megszeppentségem miatt, de minden erőmmel azon voltam, hogy azt láttassam, én rendben vagyok mentálisan, testileg, mindenhogy.

– Minek köszönhetem a látogatását? – kérdezte Doktornő és mosolygott.

Na jó! Őszinte leszek vele. Ha elmondok mindent, lehet, hogy ad egy csomó gyógyszert, amivel tök jól elleszek, és soha többet nem kell orvoshoz jönnöm. Elmondom neki, hogy a menstruációm hosszú hónapok óta késik, de ha van, akkor emberfeletti módon dől belőlem a vér. Azt is elmondom, hogy sokszor depressziós vagyok, ott is szőrösödöm, ahol csak férfi szokott. Azt is, hogy miután jól lakom, 5 perc múlva kilyukad a hasam, olyan éhség jön rám. És azt sem hagyom ki, hogy nagyon sokat fáj a tarkóm, már aludni sem hagy. Lehet, hogy megemlítem, hogy a párommal 10 éve vagyunk együtt, és a gyerek nem akar jönni, ha megkérdezik, inkább azt mondom, hogy én nem akarok.

Amikor végül megszólaltam, csak annyit mondtam:

– Fáj a fejem néha.

Akármennyire szerettem volna eltitkolni mindenféle problémámat, Doktornő egy-két keresztkérdéssel kiszedett minden infót belőlem. Mire kijöttem tőle, már arra is volt időm, hogy észrevegyem, ez a doktornő más. Teljesen fellelkesülve meséltem Attilának, hogy mi történt, majd belém hasított, szinte megrészegülve:

– Nem mondta, hogy fogyjak le, pedig tudja a súlyomat, és hol volt a fehér köpenye, amitől úgy rettegek?

Ekkor kezdődött egy új szakasza az életemnek, amelyben az addigi legnagyobb mumusom – az orvos – lett életem egyik főszereplője és megmentője.

Semmire nem mertem nemet mondani

Akkora bizalmat éreztem Doktornő iránt, hogy kérdések és megtorpanások nélkül mentem el minden beutalóval az orvosokhoz, ahová ő utalt be. És ő sosem említette nekem, hogyan nézek ki, fogyjak le! Embernek éreztem magam, aki számít.

Koplaltam, majd zabáltam, mikor mekkora volt az akaraterőm. Az akkori súlyomra nagyon emlékszem, mivel már másfél hónapja koplaltam, amikor végre megmért a mérleg. 156 kg-ot mutatott másfél hónap koplalás után. Nem mertem megmondani senkinek. Azt hiszem, hogy az első dokumentált súlyom 146 kg volt, igazából 10 kg csalással. A mai napig csak azt tudom, hogy 160 kg felettről kezdtem a koplalást, de hogy mennyi lehetett a pontos súlyom, már sosem derül ki.

Az egészségemmel kapcsolatban kezdett körvonalazódni a dolog, a PCOS, az inzulinrezisztencia, a magas vérnyomás mind-mind igazolódott. Attila bőszen vitt a vizsgálatokra, hiszen ő már évekkel ezelőtt kért, hogy menjek el orvoshoz.

Ahogy derültek ki a dolgok, úgy erősödött bennem, hogy beszéljek az életmódváltásról a mi Doktornőnkkel. Életemben először beszéltem arról, hogy nem tudom magam türtőztetni, ha jön a falási roham.

– Úgy érzem, hogy fel fogom adni! Éhes vagyok! Bemegyek egy boltba és megmondom, hogy mikor sült ki a zsömle, a kifli, a kakaós csiga, minden, ami kenyér, pékáru, úgy rá vagyok állva a kajára!

– Ha éhes, egyen olyan dolgot, amit ehet! Zöldséget, gyümölcsöt, húst. A betegségek, a hormonok miatt is vannak a falási rohamok.

– Így egy kicsit jobb, hogy tudom, de nem vagyok elég erős!

– Olyan nincs, hogy nem! Bemegy a boltba, megszagolgatja a péksütiket és azt mondja, hogy azért sem! Le fogja győzni!

Másnak lehet, hogy ez a mondat semmitmondó lett volna, de én egész életemben soha, semmire nem mertem nemet mondani. És ettől a mondattól olyan erős lettem, hogy 5 évig nem ettem finomított lisztet és cukrot, de egy falatot sem. Bizonyítani akartam Doktornőnek és a szerelmemnek. Nem véletlenül hagytam ki magam, mert egész életemben azáltal láttam magam, amit mondtak rólam. Ha ők boldogok és megdicsérnek, akkor biztos jó vagyok.

Mintha meglőttek volna

A nőgyógyász-endokrinológusom, akit természetesen Doktornő ajánlott, feszített kontroll alatt tartva kezelte a hormongondjaimat, Doktornő pedig minden mást. Testileg, lelkileg erősített minket a párommal, még mindig fehér köpeny nélkül, ami miatt olyan „emberi” volt. Imádtunk minden találkozót vele.

44 kg fogyásnál jártam, dolgoztam reggeltől estig, és amit sosem gondoltam volna, biciklivel jártam mindenhova. Boldognak éreztem magam, kaptam a bókokat, életem egyik legszebb időszaka volt. Egyik nap a munkából hazafelé éreztem a lábamban egy nagyon éles fájdalmat, mintha meglőttek volna. Sosem lőttek meg, de tuti, hogy ilyen érzés. Napokig alig tudtam menni, természetesen Doktornőnket értesítettük a dologról, akinek a tanácsára meg is nézettem egy szakorvossal. Mivel ülőmunkát végeztem, szerinte megerőltettem, jegelés, krém stb. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy fáradtabb vagyok a megszokottnál. Nehezemre esett megmozdulni, kifáradtam mindentől. Azok a napok kiestek az emlékezetemből, csak annyi maradt meg, hogy Attila szinte könyörgött, hogy menjünk el a háziorvoshoz, mert egész nap aludtam és nagyon magas volt a pulzusom. Sanaxot írt, mivel idegkimerültséget vélt bennem felfedezni. Jókislány módjára szedtem is, így utólag tudom, hogy ezzel a gyógyszerrel már nyugodtan mentem a halál felé.

Attila nem nyugodott bele a diagnózisba, Doktornőnknek elmondta a dolgokat, aki foglalt nekem időpontot Doppler-vizsgálatra, ahova már szó szerint félájultan érkeztem. Mélyvénás trombózisból főtörzsi tüdőembólia. Az orvos, aki vizsgált, annyit mondott, hogy boldog születésnapot! Ha 2 perccel később érünk be, higgyem el, hogy soha többet nem hallottam volna ezt a mondatot!

A két csík

Időközben Doktornő nem „csak” doktornő lett nekünk, hanem a legnagyobb bizalmasunk, a legjobb barátunk, a pszichológusunk, nem hiszem, hogy tiszteltünk volna másik embert ennyire az életünk során. Elhozta a nyugalmat az életünkbe.

Egy év után mínusz 51 kg-mal büszkélkedhettem, amikor felhívott Doktornő, hogy valamit kitaláltak a nőgyógyászommal, nekem csak annyi a dolgom, hogy bízzak bennük. (Nem esett nehezemre.)

Az imádott bőrdíszműves szakmámat el kellett hagynom, hiszen a trombózis miatt az ülőmunkát nem ajánlották az orvosok. 15 éves korom óta tanulok varrni, most vagyok 33, máshoz nem értek, de megoldom. Miután üveges tekintettel ültem a saját magam sajnálatába süppedve a sötétített szobában napokat, Attila mindent megtett, hogy kirángasson a depresszióból.

Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdhetnék, amikor megláttam egy képzés hirdetését, ami óvodai dajka papírt adott. Az oviban mindent csinál egy dajka, csak nem ül, úgyhogy elmentem. Imádtam minden percét. A gyakorlati helyemen felajánlottak munkát, ami megoldotta, hogy ne legyek otthon a „haszontalan” életérzéssel. A gyerekeket egyszerűen imádtam. Csillag néninek hívtak, mert a Csilla néninek nem volt értelme, és én szárnyaltam.

Elgondolkodtam azon életemben először, mi lenne, ha egyszer nekünk is lenne egy ilyen kis kincsünk? A menstruációmat a doktor úr beállította, a fogyás miatt minden helyre állt, cukor, fehérliszt teljesen kizárva az életemből. Attilával 14 éve voltunk együtt és imádtuk egymást. Ő már nagyon szeretett volna gyereket, én féltem tőle, hogy képes lennék-e felnevelni egyet?

Mintha ezeket az érzéseket az orvosaink is megérezték volna, mert a következő találkozónkon megemlítették a baba projekt-et. Nem volt őszinte a mosolyom, hihetetlennek tűnt, hogy anya legyek.

– Csinálok egy terhességi tesztet, mert nem akar megjönni, de a mellem nagyon fáj. Mondta a doki, hogy ha ilyen van, teszteljek, mert a vérhígító miatt kell!

A szokásos várakozási időt alatt megbeszéltük Attilával az aznapi teendőket. Megszokásból nyúltam a teszthez, hogy egy pillanatot vessek rá és dobhassam ki, de most valami fura dolog volt rajta. Emlékszem az érzésre, ahogy a bamba fejemmel ránéztem életem szerelmére:

– Ez mi? Két csík van rajta. Tuti, hogy megint felborult minden, a hormonok össze-vissza vannak, kezdődik megint minden elölről, mehetek vizsgálatokra – miközben teóriáimat hangosan soroltam Attilának, ő már Doktornőnket hívta.

– Nem borult fel semmi! Ez terhességi teszt! Ha 2 csík van, az a babát jelenti, nem a felborult hormonháztartást – a hangja erős volt, boldog. Attila szeme könnyben úszott. Megölelt, csak álltunk hosszú percekig így, s én tudtam, hogy már most szeretem azt a valakit a testemben.

Herczegh Csilla