Dilemmák

Ismerkedés cukorbetegen

Egy olvasónk fordult kérdéssel hozzánk: „Nem vagyok átlagos a cukorbetegségem miatt, ez nehézséget okozhat a kapcsolódásaimban?” A kérdésre lapunk pszichológusa válaszol nyilvánosan, mert úgy gondoltuk, sokakat érintő témáról van szó.

A kapcsolódás igénye jelen van az életünkben, szeretünk beszélgetni, közös programokat szervezni, átélni a kapcsolati jelenlétet, azt a bizonyosságot, hogy valakinek fontosak vagyunk, s a közelség élménye is megnyugvást hozhat számunkra, hiszen megoszthatjuk érzelmeinket és a szexuális vágyaink is kielégíthetőkké válnak.

Az igények különbözőek

Az életöröm átélésének lehetőségét is magában foglalja ez a helyzet, hiszen szeretnénk érezni, hogy valóban élünk. A belső motivációnk szólhat a könnyedségről, gondtalanságról, a jó együtt lenni valakivel érzéséről, de szólhat mély kapcsolódási igényről és önazonos jelenlétről is.

Az idős emberek is ismerkednek, szeretnének kapcsolódni – de értenünk érdemes a kapcsolódási kísérletezéseink során, hogy nem mindenki ugyanarra a mélységre vágyik. Az igények különbözőek: vannak, akik csak társas enyhülést vagy feloldódást keresnek az élet terhei alól egy kapcsolódásban, de léteznek olyan idősek is, akik mély intimitásra, őszinteségre, valódiságra vágynak.

Ha valaki sok évtizede cukorbeteg, életének része a vércukorszint állandó monitorozása, emiatt mások számára nem átlagos életet élő személlyé válhat. Kétségtelen, hogy a betegséghez való adaptáció miatt a cukorbeteg személyisége egy átalakulási folyamaton megy keresztül. A folyamatos és alapos figyelem állandó alapstressz a mindennapokban, elvesz a felszabadultságból, a spontán könnyedségből.

Az élet törékeny, de élhető

Mostanában sok emberrel ismerkedtem meg. Több ember jelzi vissza, hogy nem vagyok átlagos. Az emberek általában jó értelemben értik ezt a „nem átlagost”, mégis valami rés keletkezik a kapcsolatokon.

Sok évtizede vagyok cukorbeteg. Nálunk nincs megállás a figyelemben, nincs lazítás, nincs pihenés, nincs gyász sem, ha a figyelemről van szó (a vércukor két határ között tartása miatt). Ez az állandó monitorozás (ha elmegyek futni, ha elfogadom a felkínált csemegét, ha átúszom a Balatont, ha ebédelni megyek) hatására az ember személyisége lassan átalakul. A folyamatos és alapos figyelem, egy állandó alapstressz, ami elvesz a felszabadultságból, a könnyedségből.

Vajon mi mindent okoz ez a betegség a jellemünkben, a természetünkben hosszú évtizedek alatt? Vajon a személyiségemben mennyi vagyok én és mennyi a betegség?

Pedig a cukorbetegséghez való adaptációs folyamatról érdemes lenne úgy gondolkodni, hogy felelőssé tesz, a realitásérzést fejleszti, és más minőségű személyiséget hoz létre. Picit azt sugallja ez a helyzet, hogy az élet törékeny, de ezzel együtt is élhető. A cukorbetegség életritmussá válik, e folyamat során speciális idegrendszeri beállítódás alakul ki, a cukorbeteg egy egzisztenciális tapasztalást is átél.

Ha valaki kapcsolódni akar egy cukorbeteggel, az nem betegséget kap, hanem egy embert, aki megtanult élni a valósággal. Mozgásszervi vagy idegrendszeri betegséggel élők esetében is ugyanez a helyzet. Ez ijesztő lehet másoknak, megtörténhet, hogy nincs bennük kapacitás elbírni ezt a minőséget.

Az ismerkedés cukorbetegen azért bonyolultabb, mert azt az embert kell megtalálni, akinek van idegrendszeri és érzelmi tere ahhoz, hogy ezzel együtt tudjon élni, aki az átlagnál komolyabb érzelmi érettséggel és valóságtűréssel rendelkezik.

Másfajta mélységet ad

De azt is érdemes átgondolni, hogy egy hosszú ideje fennálló betegség nemcsak a testünket, hanem az élethez való viszonyunkat is formálja. A figyelem, az előrelátás, az óvatosság, amit egy cukorbeteg önmagában hordoz: az életben maradás intelligens formája. Ez nem elvesz az értékéből, hanem másfajta mélységet ad számára, hiszen a cukorbeteg figyelmes, éber, érzékeny és valóságos egyénné válik az adaptációs folyamat során.

Teljesen érthető, ha egyesek meghátrálnak ettől, mert nem mindenkinek van tere ahhoz, hogy egy ennyire valóságos, felelős életmóddal találkozzon. Ez az ő határuk, s nem a cukorbeteg „vétke”, hiányállapota. Azt a személyt érdemes megkeresni, aki ebben a valóságban is képes kapcsolódni hozzánk. Aki valóban jelen tud lenni mellettünk, annak nem teher lesz ez a figyelem, hanem biztonság.

Bukta Tünde pszichológus