Szenzoros sztorik

48 esztendeig mértem Dconttal a cukromat, naponta általában ötször-hatszor. Hihetetlen előrelépés, hogy háromnegyed éve szurkálás nélkül, a mobiltelefonomon figyelemmel kísérhetem az aktuális értékeimet.

Jó, hogy nem a szőlőcukorral kezdtem

A szenzoros szerelem nem alakult ki azonnal, mert először olyan szerkezetet kaptam, ami nagyon csúnyán „mellémért”. Többször volt, hogy a kijelző 17-et mutatott, miközben tízzel kevesebb volt a valós érték. A mobilom sokszor éjszaka is „hangoskodott”, előfordult, hogy másfél órán keresztül jelezte, hogy hipózom. Az elején ugyan igaza volt, de később torzan jelzett. A legdurvább az volt, amikor álltam autóval a piros lámpánál, a telefonom jelezte, hogy 2,8 alatt van a cukrom. Megijedtem, s az első adandó alkalommal félreálltam. Elő a Dcont, ujjszúrás: 7,4. Még jó, hogy nem a szőlőcukorral kezdtem.

Miután kértem és kaptam egy másik fajta szenzort, azzal már boldogan élek.

Nem házi kisüsti

Középiskolai tanárként dolgozom, az iskolában több diákunk cukorbeteg. Egy végzős osztályomban rajtam kívül két lány is használ szenzort. Hol egyikünk, hol másikunk telefonja vagy pumpája jelez. Ilyenkor az aktuális „bajbajutott” teszi a dolgát: kólát, almalevet iszik, szőlőcukrot vagy más, gyorsan felszívódó szénhidrátot tartalmazó ételt eszik. Ha dolgozatot írnak, mindig felhívom a figyelmüket, hogy nyugodtan hagyják elől a telefonjukat, és ha szükséges, egyenek, igyanak.

Minden osztályban, ahol tanítok, év elején elmondom, hogy diabéteszes vagyok. A telefonom a tanári asztalon, időnként ránézek, és ha jelez, intézem, amit kell. Arra is felhívom a figyelmüket (mindig mosolyognak), ha a táskámból előveszem a kis üveget, és iszom belőle néhány kortyot, nem a házi kisüsti minőségét ellenőrzöm, hanem az almalé segítségével tornászom feljebb a vércukromat. A diákok minden esetben intelligensen és empatikusan viszonyulnak a dologhoz, nemcsak az enyémhez, hanem cukorbeteg osztálytársaikéhoz is.

Büszke vagyok rájuk, mert olyan is előfordult – nem az én órámon –, hogy egy fiú hipózott, de nem volt nála a kólája. A mellette ülő tanuló észrevette, szólt a tanárnőnek, majd rohant a büfébe, és hozta a piros-fehér címkés üveget. (Tudta, mit és miért kell. Sőt azt is, hogy nagyon gyorsan van rá szükség!)

Az arany ember és a hipo

A végzős osztályommal érettségire készülünk, ezért időnként irodalomtételekből feleltetek. Általában négyen ülnek szemben velem, mindenki felkészül, majd önállóan beszél a saját témájáról.

A felelők között volt egy diabéteszes diákom. Okos, szorgalmas lány. Számára nem jelent komoly kihívást sem egy dolgozat, sem egy felelés. Harmadikként került sorra, kiválóan jellemezte Ady szerelmi líráját. Miután végzett, beírtam az ötöst. Abban a pillanatban mindkettőnk telefonja egyszerre jelzett hipót. Elővettük „a szükségeseket”, ettünk-ittunk, nehogy baj legyen!

Ekkor került képbe a történet legempatikusabb szereplője, a negyedik felelő, Matyi, aki mindeközben rezzenéstelen arccal elemezte Jókai Az arany ember című regényét.

Módos Anikó