Feltöltés dátuma: 2021.04.12.

Az első hazai inzulinkezelés története

Illusztráció

1923-ban, harmadéves orvostanhallgató koromban azzal a kéréssel fordultam nagybátyámhoz, Korányi Sándorhoz, engedné meg, hogy szabadidőmben részt vehessek egyik tanársegédje vizitjein. Kérésem teljesítéséhez hozzájárult azzal a feltétellel, hogy e vizitek miatt egyetlen kötelező egyetemi előadást vagy gyakorlatot sem fogok elmulasztani.

„Jelentkezz Haynal tanársegédnél, majd én is beszélek vele” – rendelkezett. „Sándor bácsi, nekem Hajós tanársegéd földim. Ha valami bajom van, hozzá szoktam fordulni” – kérleltem. „Jó, szólj Hajósnak, hogy hozzájárultam a viziteken való részvételedhez.”

Hajós tanár úr egyik vizitje befejezésekor – amin én is részt vettem – órájára nézve így szólt: „Siessünk, fiúk, mert Karczag adjunktus most fogja a professzor úr jelenlétében bemutatni egy kómában lévő cukorbeteg inzulinkezelését.”

Emlékezetem szerint 1923-ban történt, hogy a Klinika akkori adjunktusa, Karczag László egy hónapos tanulmányúton járt az Egyesült Államokban. Hazatérve hozott magával az akkor forgalomba került inzulinból, itthoni kipróbálásra.

Karczag elmondása szerint, ha az inzulint megfelelő mennyiségben adagoljuk, a kómás beteg 24 órán belül visszanyeri eszméletét. Az amerikai kollégáknak már voltak olyan cukorbetegeik, akik inzulinnal és megfelelő diétás étrenddel hosszabb ideje elfogadható állapotban voltak. Néhány nappal e beszámoló után kitudódott, hogy Korányi professzor, a Klinika igazgatója hozzájárult egy ott fekvő kómás beteg inzulinkezeléséhez.

A cukorbeteg fiatalasszony a klinika első emeletén, az egyik nagy kórterem terasz-részlegében harmadik napja komatózus állapotú volt. (A volt III. számú, Korányi Sándor által vezetett, ma budapesti I. Belklinika nagy kórtermeihez általában egy kisebb, zárt, 1-2 ágyas, nagy ablakos rész csatlakozott, amelyet a szájhagyomány „terasznak” vagy „terasz-részlegnek” nevezett – a szerk.) Úgy emlékszem, a fiatal nő egy műegyetemi tanársegéd vagy adjunktus felesége volt. A kezelés ez ideig, az akkori ismereteknek megfelelően kizárólag nátrium-hidrokarbonátas infúziókból állott. A beteget két nappal előbb – a déli órákban – rendkívül elesett állapotban, közel az eszméletlenség határához, két oldalról támogatva, szinte vonszolva hozták a Klinikára. A hozzátartozóktól felvett anamnézis, az acetonszagú lehelet, a Kussmaul-légzés, a katéterezéssel nyert minimális vizelet cukor- és acetonpozitivitása nem tette kétségessé, hogy diabéteszes „prekómá”-ról van szó, amely estére kómába ment át. Megerősítette ezt a Hagedorn–Jensen-féle metodikával meghatározott vércukor igen magas értéke is.

Délelőtt 11 óra tájban a klinika apraja-nagyja, a professzor, a tanársegédek, gyakornokok – több externista is – jelen voltak a kórteremben. A kezelést végző adjunktus bemosakodott, majd felszívott a fecskendőbe ötven egység inzulint, s azt a gondosan dezinficiált karba beadta. A vércukor csökkenését – esetleg az ébredés első jeleit is – egy-három óra múltán várta. Az injekció beadása után csak az adjunktus, az osztályos orvos és egy kedvesnővér maradt a beteg mellett. A többiek szétszéledtek, mindenki folytatta osztályos vagy laboratóriumi munkáját.

A javulás várható idejében türelmetlenül gyülekeztek a kollégák a kórterem előtt. Mindenki izgatottan várta a fejleményeket. A feszültség átragadt Karczagra is – aki maga csak néhány inzulinkezelést látott Amerikában –, bár igyekezett megőrizni nyugalmát. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy az inzulin adásának veszélyei is lehetnek. Már voltak tapasztalatok a túladagolás következményeiről, arról, hogy az is eszméletvesztést okozhat. Ezért a kezelést csak vércukor-ellenőrzés mellett lett volna szabad végezni, de ez esetben érvényesült a „szükség törvényt bont” elv. Mert ha a meghatározás – hosszadalmas – eredményére várunk, s addig nem próbálkozunk az inzulin további adagolásával, a kómás beteg – meghalhat. Az inzulin további mennyiségére és az injekciók ismétlésének időközeire vonatkozóan Karczag kizárólag a klinikai tünetekre és amerikai megfigyeléseire támaszkodhatott. Így nehéz helyzetben volt: figyelt, mérlegelt, s most már csak harminc egységet injektált. Az idő előrehaladtával a kint várakozók izgalma egyre fokozódott, volt, aki tízpercenként érdeklődött.

A beteg eszméletre térésének első jelei a második dózis beadása után 20–25 perccel mutatkoztak. Megmozdult az ágyon fekvő jobb kar, ezt percek múlva követte a szempillák néhány másodpercnyi kinyitása és zárása. A várakozók – és a kezelést végző adjunktus – feszültsége a tetőpontra hágott. Újabb öt-tíz perc telt el, s ekkor bekövetkezett a csoda! A beteg – bár nehézségek árán – felült ágyában, megdörzsölte szemeit, bizonytalanul körülnézett, és halk, de jól érhető hangon megkérdezte: „Vizit van? Olyan sokan tetszenek lenni!”

A kérdés jogos volt. A kórterem ugyanis zsúfolt volt érdeklődő orvosokkal, személyzettel. Mindannyian egy valódi csodát éltünk át! Szemünk láttára, egy közel három napon át kómában lévő beteg, az inzulin hatására visszanyerte eszméletét. A beteg röviddel később újra megszólalt. „Éhes vagyok” – mondta, s a mellette álló nővérnek súgott valamit. Az adjunktus intésére mindenki elhagyta a szobát.

Rövidesen Karczag is követett bennünket. Körülfogtuk és lelkesedésünkben ölelgettük, kezeit ráztuk. Mindannyian eufóriás állapotba kerültünk. Bár orvosi lapokból s a napi sajtóból tudtunk az inzulin életmentő hatásáról, a szemünk előtt lejátszódott drámai javulás extázisba hozott valamennyiünket. Megérthető, hogy mit jelentett az átélt élmény akkor, amikor sok kollégának még tudomása sem volt Banting és Best világraszóló felfedezéséről!

Amikor újra felkereshettük a beteget, már nyoma sem volt nem sokkal korábbi válságos állapotának. Hófehér hálóingben, szépen megfésülve, mosolygós arccal feküdt frissen húzott ágyában. Az adjunktus örömmel mondta, hogy a második inzulinadag beadása után egy órával levett vércukoreredmény már „csak” 160 mg% volt.

Dr. Korányi András

A Diabetologia Hungarica 1994/1. számában megjelent közlemény változatlan átvétele.

A történet – sok más
érdekességgel együtt – megjelent
A magyar diabetológia története
című könyvben.

Bővebb információ:

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta, a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!