Joslin-díjasaink
Több hibátlan eszközt szeretnék!
A szőke, mosolygós Stefkó Istvánné – aki az 50 évnyi inzulinozásért járó érmet vette át – megfogalmazta azt, amit mindenki, akit elér egy nehezen gyógyítható vagy éppen gyógyíthatatlan betegség:

– Miért pont én? Katasztrófa, ha belegondol az ember, még az a szerencse, hogy ránézésre nem látszik. Nézegettem itt a kiállításon a kozmetikumokat, és szinte hitetlenkedve kérdezte az eladó, hogy csak nem vagyok cukros? Hát igen, szívesen elfelejteném, ha lehetne.
Kislányként, 1967-ben nagyon sokat ittam, és vakaróztam is, ezért egy idő után édesanyám elvitt a MÁV kórházba, ahol azonnal elkezdtek inzulinnal kezelni. Emlékszem, akkor az ágy alatt gyűjtötték egy edényben a vizeletet, és amikor véletlenül feldőlt, beleragadt a papucsom. Olyan gyenge állapotban voltam, hogy nem sokan fogadtak volna az életben maradásomra.
Másfél hónap kórházi tartózkodás után a kislányt két egység sima inzulinnal és négy egység hosszan ható inzulinnal engedték haza. Úgy gondolták a családban, hogy átmeneti jellegű a gond, ám mivel maradt a magas vércukorszint, maradt az inzulin is. Ennek 51 éve.
Rozika azt mondja, a feltárt betegség nem befolyásolta középiskolai tanulmányait, de azt már igen, hogy nem valósíthatta meg álmát, nem lehetett gyermekorvos. Hogyan is vállalhatta volna, hogy egy rendelőben vagy egy betegágy mellett lesz rosszul?
Közben megismerkedett a férjével, majd két csodálatos, egészséges fia született; bár anyuka végig inzulinkezelést kapott, a gyerekek nem lettek érintettek – kopogja le a pad szélén Rozika. Nála sem derült ki, hogy a stressz vagy talán egy skarlát szövődménye okozta-e a cukorbetegséget, ő arra gondol, hogy mivel kisgyermekkorában nagyszülei nevelték, a tőlük való elszakadás okozta stressz állhat a háttérben.
– Végignéztem a civil napi kiállítást, tényleg nagyon sokféle praktikus fecskendő van már, ám maradt az alapprobléma; az embernek még mindig szúrnia kell magát. Engem mérhetetlenül felháborít az egészségügyi minisztérium döntése, hogy például én, aki évek óta napi négyszeri inzulinon vagyok, negyedévente csak ötven darab tűt kaphatok, pedig ez a pici tű sokszor horgas, kampós, tépi az ember húsát, és nem lehet rendesen beadni az inzulint. Dolgozom a nyugdíj mellett, ezért kevés a kapcsolatom a többiekkel, de ha eljutok a rendezvényekre, ott együtt tudok örülni a sorstársakkal, együtt tudok hálás lenni azért a harcért, amit Dömötör doktornő is vív értünk, cukorbetegekért.
Őrsi Ágnes