Elfogadás

„A beteg ember jobbá válik, mint azelőtt volt. Türelmesebbek és megértőbbek leszünk, apró dolgoknak is tudunk örülni” – írta felkérésemre 2003-ban Cziborné Augusztin Ildikó.

Egy évvel ezelőtt, a jubileumi évre készülve sokat lapozgattam a Diabetes elmúlt 30 évfolyamának számait. Természetesen nem olvastam el minden cikket, de időnként magam is meglepődtem: Milyen jó ez a vallomás! Milyen érdekes ez a tanulmány! (Ezek közül válogattam a 2019-es év magazinjainak retró oldalaira.)

Most pedig, amikor szokásos módon azon töprengtem, miről szóljon a főszerkesztői bevezető (vezércikknek hívjuk, de ez a kifejezés ma már kicsit elavultnak tűnik), eszembe jutott Ildikó írása. Épp arról írt, amiről én szeretnék most, 2019–2020 fordulóján. Van, akihez karácsony előtt eljut az újság, nekik ünnepi gondolatnak szánom, akik pedig csak januárban olvassák magazinunkat, tekintsék a megkezdett év mottójának.

„Az elfogadás nem egy létező vagy nem létező tény! Változó vélemény önmagamról, amit néha teljes meggyőződéssel vállalok, máskor viszont kénytelen vagyok elismerni korlátaimat.”

Nem vagyunk tökéletesek. Hol türelmesek, hol türelmetlenek vagyunk, hol fegyelmezettek, hol labilisak. Éppúgy, mint minden ember. Csak nekünk a hétköznapok feladatait a diabétesszel kézen fogva kell elvégeznünk, velünk sír és velünk nevet, velük fekszik és velünk kel. Mert a részünk. Ha valaki megpróbálja idegenként kezelni, elválasztani önmagától, pórul járhat. Legyünk őszinték: nincs más választásunk, el kell fogadnunk a diabéteszt, el kell fogadnunk önmagunkat, diabéteszesként.

„Ma már elismerem, hogy sokszor vágytam kényeztetésre, arra hogy más oldja meg a nehéz helyzeteimet, de a környezetem úgy reagált, ahogy én sugalltam nekik. Én teljes értékűnek tartottam magam, így ők is ezt tették. Biztos vagyok abban, hogy az életem fontos dolgait nem a diabéteszem döntötte el, hanem én. Meggyőződésem, hogy befolyásolhatók a környezetünk reakciói. Ami nekem időközben természetessé vált, a kollégák, barátok is hamar megszokták.”

Nem kell hozzátennem semmit Ildikó gondolataihoz, tudom, hogy minden olvasónk egyetért vele. Talán egy apróságot: azt kell elfogadni, amit muszáj! Ha van, amit legyőzhetünk, kezdjünk el harcolni! Életmódjával mindenki sokat javíthat állapotán, különösen 2-es típusú diabétesz esetén. Az elfogadás mellett nyugodtan hadat üzenhetnek a pluszkilóknak, a mágnesként vonzó kényelmes kanapénak.

Herth Viktória