Nem hiszem el, hogy még mindig itt tartunk!

Nem éppen a karácsonyi hangulathoz illő a kifakadásom – és én sem így terveztem – de egyszerűen nem vagyok képes egy kellemes, ünnepi cukor-, illetve bocsánat: édesítőmázas kis cikket írni azért, mert közeleg az év talán leginkább várt ünnepe! Egyszerűen nem megy!

Nemrég egy cukkertalálkozón az előadásom előtt odajött hozzám egy anyuka és nagyon zavartan, sűrű elnézések között elmesélte, hogy cukros lett a kislánya. Mire én mosolyogva mondtam, hogy nyugodjon meg, ilyen a legjobb családokban is előfordul! – sajnos az anyuka egy kis zavart mosolyt leszámítva nem lazult el, hanem közelebb hajolt, mélyen a szemembe nézett teljes kétségbeeséssel a saját szemében, majd kibökte: Művész úr, mondja már meg, ugye lehet még valami a lányomból?

És akkor az írásom címe lángoló betűkkel megjelent a szemem előtt: Nem hiszem el, hogy még mindig itt tartunk!

Még hány világbajnok vívó, televíziós személyiség, maratonista, sziklamászó, író, színész, focista, orvos, zenész, boldog családanya kell ahhoz, hogy ezt a kérdést ne halljam többet?!

Igen, a felsoroltak mind cukorbetegek. És nem rendelkeznek szupererővel, nem gyengülnek el a kriptonittól, nem jön lézer a szemükből és nincs bennük mutáns gén sem!

Egyszerűen csak emberek.

A különlegességük pont az, hogy nem csinálnak különlegesen nagy problémát a cukorbetegségből. Nem hanyagolják el, sőt! De nem is túlozzák el az életükre gyakorolt negatív hatását!

Pont úgy, ahogy a műlábú hegymászó sem érti, mitől olyan nagy szám így megmászni a világ legnagyobb hegyeit. Mikor a miértekről faggatják, mosolyogva válaszolja, hogy hát miért ne? Lehet azt így is!

Persze megnyugtattam az anyukát, hogy ha például engem lehet valakinek nevezni, akkor igen, lehet a kislánya akár sokkal több is, mint „valaki”! Mert bármit talál ki majd a kislánya, egészen biztos, hogy lehet azt úgy is! Nem a cukorbetegsége lesz az akadály, mert jónéhányunknak sikerül pont olyan életet élnünk, amilyet kiskorunkban megálmodtunk, és ismétlem, nem a szuperhősligában játszunk! Akadálya ő maga lesz, ha elhiszi, hogy neki nem osztottak lapot, mert elromlott benne a robotpilóta, és kénytelen kézi vezérléssel irányítani élete repülőgépét! Pedig lehet azt úgy is!

Akadálya lesz az is, ha anyuka akarja mindentől megkímélni, például, „nehogy rosszul legyen, ha sportol”, pedig lehet azt úgy is!

Legyen ez az élete vezérmotívuma bármiről legyen is szó: Lehet azt úgy is! És kezdje a hogyant kitalálni, megfejteni, alkalmazni!

És ha bárki megkérdezi majd tőle, amikor valami olyat visz véghez, amit más elképzelni sem tudott volna: Ez hogy lehet? Te cukros vagy! – akkor visszafogottan mosolyogva, nagyot nyelve, belül kicsit megrökönyödve, hogy „még mindig itt tartunk”, de derűvel és bíztatással az arcán csak mondja ki a jelszót: Lehet azt úgy is!

Legyen ez a gondolat az én ajándékom a karácsonyfa alá! Remélem, sokan kibontják és tovább is ajándékozzák ezt a gondolatot! Ha így lesz, talán pár év múlva már a friss cukkerszülők legnagyobb problémája is az lesz, mint a többi szülőnek: hogy mossák ki a makacs foltokat a gyerek nadrágjából, ha hazajön a térről?!

Mert az igazság az, hogy amíg az aggodó szülővel beszélgettem, a kislány két perc alatt megunta az egészet, és lelépett bandázni a többi gyerekkel! Látja? – kérdeztem anyut. – A gyerek egészséges! Mi sem lehetünk betegei a félelmünknek!

Boldog karácsonyt!

(És igen, ünnepelni a karácsonyt bejglitúladagolás nélkül?! – Lehet azt úgy is! :)

Kovács Áron