El Camino inzulinpumpával

Ki voltam és kivé váltam? Mit volt a célom és hogyan értem el? Honnan indultam és hová érkeztem? Milyen üzenetet kaptam és mit szeretnék én üzenni? A sok kérdés sok válaszra vár, de a legfontosabb kérdés: Milyen életet lehet élni inzulinpumpával az oldaladon? Lemondások nélküli, tökéletes és teljes életet!!!

Ajtó

Ha egy ember 20 éves korában diabéteszes lesz, sokkal több kérdés fogalmazódik meg benne. Pont, amikor úgy érzi, elindult a „nagybetűs” életbe, szárnyait megrebbenteni és a világot megváltani készül, valami közbejön, amit úgy neveznek: diabetes mellitus. És utána a megszámlálhatatlan kérdés: Mi ez? Miért pont velem? Mi lesz most? Meg fogok halni? Diéta? Inzulin? Tűk? Vércukormérés? Pont most? A kitárulni látszó, végeláthatatlan élményeket és lehetőséget rejtő ajtó csak résnyire marad nyitva. A résen át egy szűk, szigorú korlátokkal szegélyezett folyosó látszik. Ezt én nem akarom elfogadni!

40 évesen visszagondolva – bár ezeket az érzéseket mélyen belém égve hordozom magamban – már azt is tudom, hogy az az ajtó csak egy kis időre csukódott be, azután ugyanolyan szélesre tárult, ahogy korábban elképzeltem. Sőt!

20 évem ment el arra, hogy el is higgyem azt, amit most leírtam. Szeretném ezt a rengeteg időt megspórolni azok számára, akik ennek az „útnak” még csak az elején járnak. Ezért gondoltam, hogy bebizonyítom magamnak és megannyi sorstársamnak, hogy a diabétesz nem betegség, hanem állapot, amely fegyelmezett életvitelt kíván, de igazából nem gátol meg abban, hogy teljes értékű életet élhessünk. A célomhoz az eszköz pedig nem volt más, mint az El Camino.

20 éve diabéteszesként, 8 éve inzulinpumpával az oldalamon nekivágtam egy útnak, ami Saint-Jean-Pied-de-Portból indul és Santiago de Compostelában ér véget. Az út hossza körülbelül 800 kilométer, amit gyalog tettem meg 25 nap alatt, és még egy kicsit tovább is mentem…

Soy diabetico

Ez a kifejezés annyit jelent spanyolul: cukorbeteg vagyok. Az első mondatok egyike volt, amit megtanultam. Egy diabéteszes – direkt nem a cukorbeteg szót használom, mert nem tudok azonosulni a beteg kifejezéssel – számára az inzulin olyan, mint a levegő, létfeltétel! Már régebben is sokat gondolkodtam azon, hogy én (mi) csak a civilizációban tudok létezni. Ha természeti katasztrófa vagy egyéb körülmény veszélyeztetné a civilizációt, elég kevés esélyem lenne az életben maradásra. Nem nagy élmény ilyen „függőségben” élni.

A felkészülés időszakában teszteltem magam, egy-egy túra során mennyi inzulinra van szükségem. Volt, amikor nem adtam magamnak inzulint, de még a 25 km-es túra során végzett fizikai aktivitás sem tudta megakadályozni, hogy megemelkedjen a vércukorszintem. De végül kitapasztaltam, hogy az egyenletes gyalogláshoz az a legjobb, ha a pumpámon a TBR-t 70 százalékra állítom. Ez annyit jelent, hogy a hétköznapi inzulinszükségletemnél 30 százalékkal kevesebb inzulin adagolására van szükség.

Mint sok más gyógyszert, az inzulint is hűtőszekrényben kell tárolni. Hogyan fogom 30 napon át hűteni a tartalék inzulinomat? Egyhavi inzulinszükségletem a megfelelő biztonsági ráhagyással 5 ampulla. Az interneten találtam rá a megoldásra. Egy angol cég által gyártott termék (itthon is beszerezhető), egy kis tasak, benne kristályos szerkezetű anyag. A tasakot hideg vízbe kell meríteni 8-10 percre, ezalatt a kristályok zselés anyaggá változnak. 48 órán keresztül tartják a bele helyezett gyógyszer hőmérsékletét. 48 óra elteltével a tasak ismét kristályos lesz, újra vízbe mártva a folyamat megismételhető, összesen 28 napig.

Maga az élet

Az mondják, a Camino olyan, mint maga az élet. Ahogy a „való életben”, a Camino közben is történnek az emberrel jó és rossz dolgok, találkozik emberekkel, hosszabb, rövidebb ideig együtt haladnak, majd elhagyják egymást, van, akivel újra és újra összetalálkozik, letér a jó útról és visszatalál, átél csodás pillanatokat, de van, amikor csak szenved és kínlódik. Az út tényleg az élet egy kis esszenciája.

Az út során egy darabig nem érti az ember azt, amit a Camino adni akar neki. Csodálkozik, kételkedik, nem biztos bizonyos dolgokban, kérdéseket tenne fel és válaszokat szeretne kapni. De hiába, ekkor még csak egy vándor az úton.

Aztán eljön egy pont, amikor már elég időt töltöttél az úton. Elég időt ahhoz, hogy kilépj a saját komfortzónádból. Elég időt ahhoz, hogy megtapasztald a napokig tartó gyaloglás miatti kínzó izomfájdalmat. Amikor már lelassultál, őszinte érzéseid és tiszta gondolataid születnek. Amikor az út letépte rólad azokat a felvett tulajdonságokat, amelyek csak vallási, családi, munkahelyi, politikai – sorolhatnám a végtelenségig – elvárásnak való megfelelés kényszere miatt vettél fel, de soha nem volt és nem is lesz az igazi személyiséged része! Amikor azt a kettősséget érzed, hogy a honvágyad és a szeretteid hiánya szinte húz haza, de te mégis itt akarsz lenni. Amikor kifinomulnak az érzékszerveid, és már látod is, amit nézel és meghallod azt, amit hallasz. És már eggyé tudtál válni a természettel...

Na, akkor tart az út méltónak arra, hogy befogadjon, és megmutassa az igazi Caminót. Akkor jön el az a fantasztikus érzés, amikor úgy érzed, az út magához ragad, körbevesz, megszorít, és olyan magasságba emel, hogy az utolsó hajszálnyi gyökered is elszakadjon a racionális talajtól, majd lassan visszahelyez, de nem arra az útra, amin eddig mentél. Egy más dimenzióba. Egy sokkal szebb és színesebb útra. Ahol megszűnnek a kérdések: hogyan és miért? Miért pont velem? Miért pont most? Miért tértem le az útról? Miért oda értem vissza, ahová? Miért kaptam vagy épp miért veszítettem el ezt vagy azt? Mi történik egyáltalán velem? Minden kérdés hiábavaló. Racionális magyarázatot úgysem kaphatsz. Csak elfogadod azt, amit a Camino mutatni szeretne neked, átéled azt, amit át akar veled éltetni, mindent és mindenkit elfogadsz olyannak, amilyen valójában, és minden úgy van jól, ahogy van.

Fél táv

Átlépve a 400 kilométert – fél táv – az ember egy picit önkéntelenül is mérlegel. A mérés – és mérlegelés – egy diabéteszes számára a napi rutin része. Nem csak azért mérem meg a vércukromat naponta több alkalommal is, mert tudni szeretném a pontos értékét – szinte kivétel nélkül érzem, hogy alacsony, magas vagy pont megfelelő értéken van –, hanem azért, hogy tisztában legyek a testem által küldött jelek megbízhatóságával. Mennyire pontos az az üzenet, amit testem közvetít a pillanatnyi állapotáról.

Üzenetek

Minden ember egyenlő, egyedi és megismételhetetlen érző lélek. Nincs olyan, hogy fogyatékkal élés, még a kifejezés sem helyénvaló. Nincs sem testi, sem lelki fogyatékosság, csak akkor, ha nem hiszünk magunkban. Gondolom, sok ember megbotránkozott ezeken a mondatokon. Miért mertem ezeket mégis leírni?

Mert láttam vak embert boldogan futni, félkezű embert mosolyogva felkapaszkodni a Cruz de Ferro előtti meredek sziklás úton, féllábú embert végigmenni a Caminón speciális lábprotézissel, Down-szindrómás gyereket a családjával caminózni, és egyáltalán nem tűntek elkeseredettnek, sőt. Láttam elektromos tolószékben ülő embert oxigénpalackkal a hátán érdeklődve várost nézni. Láttam hátizsákjukban gyermekük hamvát cipelő fiatal párt őszintén nevetni. Számtalan példát sorolhatnék még.

Nem utolsósorban itt vagyok én, a diabéteszemmel és az inzulinpumpámmal. Tudom, minden embernek a saját problémája a legnagyobb, de amikor azt éreznénk, hogy összecsapnak fejünk felett a hullámok, kicsit nézzünk körbe a világban, vagy vizsgáljuk meg más szemszögből a miénket, és máris más aspektusba kerül minden. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma út sem, de mindenki meg tudja csinálni a saját Caminóját.

Ez vagyok én, Horváth Péter, 1996-ban diagnosztizált 1-es típusú diabétesszel, inzulinpumpával. De ez így van jól, és már semmin sem szeretnék változtatni, mert ettől vagyok az, aki vagyok.

Horváth Péter