Az evés – élet-halál kérdése?

Segítség, kövér vagyok! – V.

A megelőző fejezetekben áttekintettük, hogy mire is használják a kövér emberek az ételt, mi az étel szimbolikus jelentése a különböző kultúrákban, illetve az egyes emberek számára, és mit fejez ki az étel elfogyasztása következtében létrejött súlyfelesleg.

Nem szóltunk azonban arról (azaz csak érintőlegesen), hogy az étel és az evés alapvetően az élet fenntartását szolgálja, az ember létszükségletét elégíti ki, az életben maradást biztosítja. Az állatoknál (és alapvetően az embereknél is) a létfenntartó viselkedést primer érzések (éhség, szomjúság) váltják ki, és ugyanilyen testi jelzések hatására (teltségérzet) marad abba. Az embernél belép a tudatos szabályozás is, azaz bizonyos határokon belül képesek vagyunk (akár az evési) magatartásunk felett is kontrollt gyakorolni. Hurrá, gondolja a civilizált ember, ha a táplálék korlátlan mennyiségben és minőségben hozzáférhető, akkor úgy eszem, ahogy akarok, úgy alakítom a testemet, ahogy akarom, kezemben (tudatomban) az irányítás!

De „a fagylalt visszanyal”, kénytelenek vagyunk azt tapasztalni, hogy a test gyarmatosítása, akármennyire is törekszünk rá, nem sikerül. Ha a tudatos kontrollra való törekvés jut túlsúlyba, és a táplálékfelvétel kikerül az elsődleges testi érzések irányítása alól, a táplálkozás természetes folyamata szétesik, az elsődleges testi jelzések helyett tudattalan késztetések fogják meghatározni a táplálkozási magatartást. Azaz, ha nem tartjuk tiszteletben azt a rendet, amely mentén a létfenntartás folyik, akár halálos kimenetelű zavarok (evészavarok) is felléphetnek.

Nem véletlenül fogalmaz Túry professzor egyik nemrég megjelent könyvében így: az evészavarok a test gyarmatosításának kudarcai. De ne szaladjunk előre! Mik is azok az evészavarok? A BNO (betegségek nemzetközi osztályozása) olyan viselkedés zavarok közé sorolja, amelyek fiziológiai és fizikai tényezőkkel társulnak. Ez annyit jelent, hogy az evési viselkedés eltér a megszokottól és ennek a test komoly fizikai, működésbeli következményeit mutatja. Idesorolják az anorexiát (kóros soványság), a bulimiát (olyan túlevéses zavar, amely súlycsökkentésre irányuló viselkedéssel, önhánytatással, hashajtózással társul), a túlevéses zavart (ami időszakos falásrohamokkal jár súlycsökkentő viselkedés nélkül), a kövérség egészségkárosító formáit és újabban az orthorexiát (egészségesétel-függőség), az izomdiszmorfiát (erről az előző fejezetben volt szó), a testzsír-fóbiát (ez a testépítők, elsősorban nők kóros törekvése a testzsír mennyiségének csökkentésére) és a purgálózavart (ez falásrohamok nélkül előforduló önhánytatást, hashajtózást fed).

Anorexia és bulimia

Anorexiában (többnyire tudattalan lelki történések hátterén) olyan testi önpusztítás történik, amely az esetek 1 százalékában halállal (!) is végződik. Az anorexiás retteg az elhízástól, csontsoványan is kövérnek látja magát (testképzavar) és ellenáll a környezet minden arra irányuló törekvésének, hogy feladja önpusztító viselkedésmódját. A zavar hátterében igen gyakran találunk (akár a jelenlegi, akár a korábbi generációkra vonatkozó) családi veszteséget, fel nem dolgozott gyászt vagy a halállal kapcsolatos egyéb lelki kapcsolatot. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy az anorexiás meg akar halni, bár nem tud róla és a késztetése motivációit sem ismeri. A családterápia (újabban a családállítás) segítségével feltárható az a lelki (családi) háttér, amelyben érthetővé válik a betegség értelme és feloldható az a tudattalan fogadalom, amely a beteget az aszketikus önsorvasztásra készteti.

A bulimiás is fél az elhízástól, de váltakoznak azok a periódusok, amikor nem bír ellenállni az étel csábításának és nagyon rövid idő alatt nagy mennyiségű, magas kalóriatartalmú ételeket fogyaszt el, illetve amikor bűntudattól gyötörve kétségbeesetten próbál megszabadulni az elfogyasztott ételtől önhánytatással, hashajtózással. A bulimia sem veszélytelen az egészségre, a falásrohamok során ugyanis előfordulhat gyomorrepedés, a gyakori önhánytatás pedig tönkreteszi a fogzománcot és komoly fogászati problémákat okoz. Ugyancsak az önhánytatás folyamán megsérülhet a garat, a purgálás (hányás, hashajtás) pedig felboríthatja az anyagcsere-folyamatokat, az ion-, illetve vízháztartást. Emellett igen sok bulimiás más módon is támad a teste ellen: önsebzés, öngyilkossági kísérlet, de egyéb deviáns megnyilvánulások is előfordulnak, például droghasználat és egyéb, a viselkedés kontrolljával kapcsolatos zavarok. Úgy tűnik, a bulimiás egyrészt „habzsolja az életet” (ételt és egyéb élvezeteket), másrészt komoly bűntudata van emiatt a heves életigenlés miatt.

Míg az anorexiát az önmegsemmisítésig fokozódó, túlzott kontrollra (az evés és a test kontrolljára, ennek révén, ha továbbgondoljuk, a környezet kontrolljára vonatkozó) törekvés, addig a bulimiát a kontroll elveszítése és újbóli megszerzése közötti sodródás jellemzi. A falászavarban vagy túlevéses zavarban szenvedők időszakosan (akár esetleg napszakhoz köthetően) fogyasztanak nagyobb mennyiségű ételt, amit bűntudat és a súlycsökkentésre való eredménytelen próbálkozások követnek (ők nem purgálnak és nem következetesek az egyéb súlycsökkentő viselkedésben – pl. intenzív mozgás – sem, ezért súlyuk többnyire nagyobb az átlagosnál). Ezt a csoportot közvetlenül nem fenyegeti életveszély, de központi helyet foglal el életükben az evés és a testsúly sikertelen kontrollja, ezért az élet örömei mellett úgy mennek el, hogy azokat észre sem veszik.

Orthorexia, izomdiszmorfia, testzsír-fóbia

A megelőző fejezetben már volt szó a kóros elhízásról és ennek az élettel össze nem egyeztethető jellemzőiről. Az egészségesétel-függők (orthorexiások) alapvető törekvése, hogy csak olyan ételt fogyasszanak, ami mentes a káros anyagoktól (tartósítószerek, egyéb káros adalékanyagok, permetezőszerek, csomósodásgátlók stb.), ezért étlapjuk gyakran szegényes és idejük jelentős részét az étel alapanyagainak beszerzésével és az egészséges elkészítéssel töltik. Közvetlen életveszélyben ők sincsenek, de abbéli törekvésükben, hogy egészségesen éljenek, életterük kórosan beszűkül, kapcsolataik és élvezeteik jelentősen korlátozottak és – törekvésükkel ellentétben – nem egészségesebbek másoknál, sőt az anyagcserezavar, a vitaminhiány sem ritka náluk, mivel gyakran helytelenül ismerik testük szükségleteit.

Az izomdiszmorfia a férfiak testképzavara, aminek lényege, hogy átlagos vagy annál nagyobb izomtömeg ellenére soványnak, gyengének, férfiatlannak élik meg a testüket. Ez is korlátozza a napi tevékenységet és a kapcsolatokat (a testedzés és az izomtömeget növelő táplálkozás sok figyelmet, időt kíván), emellett a túlzásba vitt edzés a test sérüléseihez (izomszakadás, ízületi panaszok és elváltozások) vezetnek és az anabolikus szteroidokkal való élés (olykor visszaélés) sincs következmények nélkül. Sokan közülük nem képesek kezelni az indulataikat és nem ritka körükben az öngyilkosság sem.

A testzsír-fóbia vagy más néven testépítő típusú evészavar leginkább a nőket érinti. Szigorú, zsírmentes, fehérjékben gazdag diétát tartanak és komoly testedzést folytatnak azért, hogy a testzsír mennyiségét csökkentsék, amivel gyakran a menstruáció elmaradása jár együtt. Ugyanúgy, mint az izomdiszmorfiában szenvedő férfiak, a testzsír-fóbiások is tetemes időt fordítanak az edzésekre és a diéta pontos betartására, amiért társas és foglalkozásbeli kötelezettségeiket is hajlandók feladni, így az ő életterük is beszűkül.

A purgálózavarban szenvedők – bár nekik nincsenek falásrohamaik – mivel elégedetlenek testsúlyukkal, alakjukkal, önhánytatással és hashajtással próbálnak ezen változtatni. Őket is fenyegeti a bulimiásoknál említett anyagcserezavar és az ion-, illetve vízháztartás felborulása, valamint az önhánytatás fizikai veszélyei.

Mi csak támogassuk az életet!

A fent felsorolt zavarokban kifejeződik az a törekvés, hogy az ember elégedetlen azzal, amit a természettől kapott (egész testével, izmaival, testének anyagi felépítésével stb.), és megpróbálja az ezek fölötti hatalmat tudatosan-akaratlagosan megszerezni. Kontrollálni akarja testének működését (akár anyagcsere-szinten), vagy ha ez nem megy, késsel támad rá (plasztikai sebészet), hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogy ő akarja… De igen furcsa: a legtöbb próbálkozás kudarcot vall, ugyanis az elégedetlenség nem múlik – vagy csak igen rövid időre.

Sok mindennel magyarázhatjuk ezt a Turner által számító hedonizmusnak nevezett jelenséget, mármint hogy jól akarunk élni – az eredmény azonban elkeserítő. Hadd hívjam fel a figyelmet Speth szavaira: a Földet nem a szüleinktől örököltük, hanem a gyerekeinktől kölcsönözzük. Ehhez Túry professzor hozzáteszi: ezért a testünkkel is úgy kellene bánnunk, mintha kölcsön kaptuk volna, nem ajándékba. Végezetül álljon itt egy rákos betegem fontos felismerése (emésztőszervi rákban szenvedett). Amikor már nagyon komoly fájdalmai voltak, arra gondolt, hogy meghalni biztos jobb lenne. Ekkor egy belső hang megszólalt benne: pont most, amikor már annyit szenvedtél? Ő így magyarázta ezt: én már akkor túlságosan meggyötört voltam ahhoz, hogy bármit is akarjak. Nem én akartam élni. Az élet akart élni bennem… Jó lenne, ha hasznosítani tudnánk ezt a felismerést és nem mi akarnánk élni – inkább hagynánk, hogy az élet éljen bennünk. Mi csak támogassuk ezt az életet, kellő tisztelettel az iránt, hogy csak korlátozott eszközökkel és mértékben tudjuk. Akkor talán más értékeket is fel tudnánk fedezni a világban, nem csak azt akarnánk látni, amit mi alkottunk.

Dr. Joó Mária Nóra