Megfelelni az elvárásoknak?

Az életre szóló betegség elfogadása nem könnyű dolog, így van ez a cukorbetegséggel is. A diagnózis felállítása után hetek telnek el addig, amíg a beteg feldolgozza, elfogadja a megváltoztathatatlant. Vannak, akiknél ez a lehangolt lelkiállapot hónapokig eltart, depresszió miatt akár szakember segítségére is szükség lehet.
Miközben a betegek lelkiállapota a mélyponton van, az egészségügyi személyzet már komoly elvárásokat támaszt a beteggel szemben. Meg kell ismerkedni a cukorbeteg-diéta alapjaival, a megszerzett ismereteket minél előbb alkalmazni kell, meg kell tanulni használni a vércukormérőt, ha inzulinkezelésre van szükség, akkor az inzulinadagolás technikáját is el kell sajátítani. A legtöbb ismeret akkor zúdul a betegekre, amikor azok lehangolt lelkiállapotuk miatt legkevésbé fogékonyak rá. Amíg a beteg gondolkodásának középpontjában fajsúlyos kérdések állnak (Miért pont én lettem diabéteszes? Valóban nincs esély a teljes gyógyulásra? Meg lehetett volna előzni valahogy?), alig várható el, hogy figyeljen, tanuljon.
A cukorbetegség elfogadása után a betegoktatás már sokkal hatékonyabb. A lelki egyensúly akkor áll helyre, ha a beteg a mindennapokban megtapasztalja, hogy úrrá tud lenni a nehézségeken, betegségét egyensúlyban tudja tartani, képes az önmenedzselésre. A beteggel szemben támasztott elvárások azonban később sem szűnnek meg. A kezdetben bevezetett terápia hosszabb távon biztosan változni fog, új gyógyszerekre, inzulinos betegeknél új inzulinterápiás rendszerekre lehet szükség, ami többnyire kihat a diétára is. Az új kezelés miatt új elvárások fogalmazódnak meg, ismét tanulni kell.
A legszorosabb együttműködés ellenére is megjelenhetnek a cukorbetegség szövődményei, emiatt még több szakrendelésre kell járni, még több gyógyszert kell szedni. Újabb keserű kérdések fogalmazódnak meg: Érdemes-e nap mint nap vállalni a sok törődést, továbbra is folytatni a harcot a cukorbetegséggel akkor is, amikor már megjelentek a szövődmények? Van-e értelme a folyamatos tanulásnak? A cukorbetegekkel foglakozó orvosoknak ezeket a kérdéseket is meg kell válaszolniuk, megerősítve a betegek hitét abban, hogy mindennapi fáradozásuk nem hiábavaló. Lehet, hogy ez már a pszichológusnak lenne a dolga? Vagy elvárhatjuk egy diabetológustól, hogy egy kicsit pszichológus is legyen és a betegek lelkével is foglalkozzon?
Az alábbi orvos-beteg „párbeszéd” jól tükrözi az elvárásoknak való megfelelés dilemmáit. A dialógus arra is rámutat, hogy a betegeknek is vannak elvárásaik. Vajon ezek az elvárások is teljesülnek?

Dr. Bakó Barnabás
1986-ban végzett a Debreceni Egyetem Általános Orvosi Karán summa cum laude eredménnyel. Az egyetemi évek után a B.-A.-Z. Megyei Kórház II. Belgyógyászatán kezdett el dolgozni, munkahelye azóta sem változott. 1991-ben belgyógyászatból, 1994-ben endokrinológiából tett szakvizsgát. 1998-ban szerezte meg a Magyar Diabetes Társaság diabetológus orvosa minősítést.