Feltöltés dátuma: 2014.10.09.

Mit jelent kövérnek lenni? Mivel jár ez? Kik hajlamosak rá?

Segítség, kövér vagyok! – I.

A főcímben leírt mondatot ma Magyarországon több mint ötmillióan okkal-joggal mondhatják. Aggasztó és nem kevésbé húsbavágó a kövérség kérdése, ha az elhízottság világjelenségnek tekinthető. A WHO 1998-ban krónikus, időről időre újra visszatérő betegségnek minősítette, tehát nem csupán – mint sokan gondolják – esztétikai probléma.

Mit is jelent kövérnek lenni? A szakirodalom túlsúlyosnak mondja azt a személyt, akinek testtömegindexe (ez az a szám, amit akkor kapunk, ha a testsúlyt elosztjuk a testmagasság méterben kifejezett négyzetével) 25–30 között van. Első fokú elhízásról beszélünk, ha ez a szám 30–35 közé esik, másodfokú elhízásról, ha 35–40 közötti értéket ér el, és harmadfokú vagy súlyos kockázatú a kövérség akkor, ha ez az érték 40 fölé kúszik. Ezt mondják a számok.

A számokon túl azonban a kövérség sok más nehézséggel, belgyógyászati vagy mozgásszervi tünettel, sőt igen gyakran érzelmi kísérőjelenségekkel is együtt jár. Közismert, hogy a cukorbetegség bizonyos típusai elsősorban az elhízás következményei (a szervezet a hízás következtében inzulinrezisztenssé válik), könnyen átlátható, hogy a túlsúly aránytalanul megterheli a vérkeringést és a szívet, ami magas vérnyomást és egyéb szív- és érrendszeri betegségeket okoz, illetve hogy az ízületek is nehezen viselik a többlet-terheket és mozgásszervi megbetegedések alakulnak ki.

A közhiedelem szerint a kövér emberek joviálisak, jókedvűek, derűsek (Falstaff) – ez azonban jóval ritkább, mint gondolnánk. Ha kicsit közelebbről vizsgáljuk az elhízottak érzéseit, hangulatát, rádöbbenünk, hogy a kövérség ördögi kör: azért eszünk, hogy vigasztaljuk magunkat, majd a túlsúly további okot ad a szomorúságra, de nem tudunk jobb módot, mint hogy az ételnél, a finom (elsősorban édes) ízeknél keressünk menedéket. A kövér ember lelkileg sérülékeny, de nem szeretne annak látszani. Ezért mosolyog, bár belül olykor nagyon keservesen érzi magát. Segítséget ritkán kér, akkor is „csak” lefogyni szeretne – magas vérnyomása, cukorbetegsége, azaz a kövérséget kísérő betegségei miatt, a nők esztétikai szempontokat is említenek. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa…

De tulajdonképpen hogyan is kezdődött? Mert a kövér-állapot egy kialakult helyzet. Kezdjük az evésnél, hiszen tudjuk, elhízni úgy lehet, hogy többet eszünk, mint amennyi energiát felhasználunk. Az evés alapszükséglet, és mint ilyen, sok tényező által meghatározott folyamat. Szabályozásában genetikai, biológiai, pszichológiai, környezeti és kulturális tényezők egyaránt szerepet játszanak és ezeknek fontossága igen változó.

A táplálkozást biológiailag idegrendszeri, hormonális és metabolikus folyamatok szabályozzák, de az evés (a kövér emberek ezt igazán jól tudják) mint viselkedés lefolyása messze nem csak ezektől függ. Például az, hogy egyszerre jóval többet tudunk enni, mint ami az aktuális energiaszükségletünket fedezi, valamikor a törzsfejlődés során a túlélést biztosította. Az energiaraktárak feltöltöttségét szolgálja az is, hogy az édes, a sós, illetve a zsíros ízeket részesítjük előnyben. Mára, amikor az étel – kevés ember kivételével – mindenki számára viszonylag jól hozzáférhető, napi szinten nem használjuk ezeket a viselkedésformákat.

Ha azonban valami kibillent fizikai vagy lelki egyensúlyunkból, azonnal visszatérnek ezek a túlélést szolgáló stratégiák. Gondoljunk arra, hogy kórházba, beteglátogatáskor enni- és/vagy innivalót viszünk a betegnek, a névnapi-születésnapi ajándék is gyakran desszert vagy ital. Egy kliensem mondta, ha konfliktus volt a családban, édesanyja azzal fordult a vitatkozókhoz: nem lesz semmi baj, odatettem egy kis jó húslevest…

Igen, az étel az alapszükségletek kielégítésén túl még igen sok célt szolgál, és az evés sem csak az élet fenntartására szolgáló viselkedés. Hogy valaki milyen mértékben raktározza azt az energiamennyiséget, amit az evéssel megszerzett, genetikai faktorok szabályozzák. „Borzasztó, én még a levegőtől is hízom”, vagy „bármit ehetek, semmi nem fog rajtam”. És hát igen, a szomszéd nője mindig zöldebb, azaz a saját bőrünk helyett szívesen lennénk egy vágyott másikban – a hízásra hajlamosak a soványakat, a hízni nem tudók a gömbölyű formájúakat (igen, kedves kövérek, ezek az idomok is lehetnek csábítók!) irigylik. Mivel a szépségipar jelentős hatást gyakorol arra, hogy mi az ideális, a kövérek emiatt is nagyon elveszettnek, megvetettnek, kiközösítettnek érezhetik magukat – szerencsére az utóbbi időben már teltkarcsú modellek is szerepelnek a reklámokban.

A gének, a biológiai folyamatok, a kulturális közeg nagy befolyással van az evésre. De ezzel még közel sem merítettük ki az eredőket. Tudjuk jól, a kövér gyerekek családjában az evés központi kérdés. A testi-lelki jóllét záloga. Az étel vigasztal és a gömbölyű formák, a háj megvéd, kipárnáz minden sérüléssel szemben. Ez nem csak vélekedés, kutatási adatok is alátámasztják. Ha ezt a gondolatmenetet alkalmazzuk a bevándorlók esetére, könnyű megértenünk, miért jóval gyakoribb körükben az elhízás. Idegen emberek között, a szülőföldtől távol, nehezen kiszámítható szociális és kulturális közegben a lelki bizonytalanság és a létbizonytalanság valahogyan összeér, és ami megnyugtat, az a könnyen hozzáférhető étel.

Foglaljuk hát össze: kövérnek lenni annyit jelent, hogy a testsúlyom nagyobb, vagy jóval nagyobb, mint amennyi a szervezetem optimális működéséhez szükséges. Ez együtt jár azzal, hogy egy vagy többféle testi tünetem vagy betegségem is kialakul, hogy gyakran érzem meg nem értettnek magam, és a fogyásra való próbálkozásaim hullámvasútszerűen alakítják a hangulatomat. Haragszom elsősorban magamra, de a világra is, és gyakran hibáztatom a szüleimet és a családomat. Ha csak nem vagyok szerencsés, orvostól orvosig vándorlok, de csak fogyásra vonatkozó tanácsokat és megrovó pillantásokat kapok. Ettől – ha eddig nem voltak – komoly önértékelési nehézségeim alakulnak ki, és itt a kör bezárul. Azaz: minden folytatódik, visszamenekülök az evéshez…

Kövérségre hajlamosít, ha kövér családba születtünk, azaz a szüleink, illetve felmenőink kövérek. Ez egyrészt genetikai, másrészt szokásbeli, harmadrészt lélektani eredőjű.

Meghízunk akkor is, ha egy vagy több lelki traumát nem tudunk feldolgozni, azaz a veszteségekkel kapcsolatos, vagy bizonytalanságot okozó helyzetek által keltett érzéseinket szőnyeg alá söpörjük, vagy mert muszáj, vagy mert nincs kinek a vállán kisírjuk magunkat, vagy kinek a karjába kapaszkodjunk. Úgy is mondhatjuk, hogy nincsenek megfelelő problémamegoldó stratégiáink…

Nehezíti a helyzetet az, amit a kövérek diszkriminációjának neveznek (ez különösen a fejlett nyugati országokban gyakori): a kövér embereket butábbnak, lustábbnak tartják normális súlyú társaiknál. Emiatt nehezebben kapnak munkát, társaik kiközösítik őket. Ennek legenyhébb megnyilvánulása, hogy az elhízást az akaratgyengeség kifejeződésének vélik (ez az orvosi viszonyulásmódban sem ritka).

A helyzet súlyos, de nem reménytelen. A fogyás viszont akkor maradandó, ha: a helyzet reménytelen, de nem súlyos. A sorozat következő részeiből talán kiderül, mi is értendő ezen.

Dr. Joó Mária Nóra

Megjelent a diabetes2011/3. számában

Szeretne közvetlenül értesülni az újdonságokról? Megrendelési információk

 

A szerkesztőség megjegyzése: az optimális cukoranyagcsere eléréséhez az oldalakon hirdetett termékek alkalmazása esetén is feltétlenül szükséges a beállított diéta,
a rendszeres mozgás, és az orvosa által rendelt gyógyszerek használata, valamint a rendszeres ellenőrzés! Minden esetben kérje ki kezelőorvosa véleményét!
A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!